A cikk magáért beszél, én nem azért fizettem járulékot, hogy utána feneketlen fekete lyukba öntözgessék nyugdíjcél és előrelátás helyett.

http://napi.hu/magyar_gazdasag/eldolt_a_nyugdijpenzbol_mentik_meg_a_mav-ot_es_a_bkv-t.478535.html

Ez itten most a rövid tömör önreklám helye.

A Családinet cikkíróket keres, a kilencszáz beérkezett írásból ötvenet választottak ki, ebből a "legjobbakat" keresik meg ajánlattal, nem "lájkolni" inkább kommentelni kéne, ha van értelme.

http://www.csaladinet.hu/hirek/csaladi_temak/gyerekneveles/15780/legkozelebb_jobban_megy_avagy_masodik_sokadik_javitott_kiadas

Mert különben a lótusz szülés, vagy a celebek szokásai lesznek a nyerők, most viccen kívül amúgy én számos kitűnő cikket láttam a válogatásban, természetes takarítószerekről és természetes antibiotikumokról, anya-lány kapcsolatról, házaséletről baba után, szóval olvassatok bátran, nem csak engem, naná.

Az objektívabb változat a Bezzeganyán található, itt még annyi, hogy most tulajdonképpen tapsolnom kéne, de lehet hogy mégsem annyira. Murphyt és a négy alapműveletet ismerve meg szinte biztos, hogy nem.

“A kormány átfogó szociális intézkedési tervet vezet be, melynek köszönhetően jelentősen nő az emberek szociális biztonsága, közölte a Nemzeti Erőforrás Minisztérium. Az intézkedési csomag legfontosabb elemei között említhetjük az újra három évre emelt gyest, a 3.8 százalékkal emelkedő nyugdíjakat, az átlagosan 1000 forinttal emelkedő ápolási díjat, illetve, azt hogy az emberek kétharmada számára nem nő a gáz ára.” – írta az mfor.hu a minisztérium közleménye alapján. Ugyanebben a cikkben, valamint kéttucat másikban szerepel, hogy várhatóan hamarosan (bár már nem novemberben, ahogy eredetileg tervezték) fogadják majd el azt, hogy  újra három év lesz a gyermekgondozási segély, azaz a gyes –  ezt jelentette ugyanis be Soltész Miklós szociális, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár. Ez a hosszabbítás visszamenőleg is érvényes lesz, tehát azokra is vonatkozik, akik most gyesen vannak. Nekik a jelenlegi szabályozás kétéves gyest enged meg. A kormány visszaállítja azt a gyakorlatot, hogy ha egy édesanya visszamegy dolgozni, akkor csak a részmunkaidős, négyórás munkaidő mellett kapja meg a gyest, a nyolcórás munkaidő mellett már nem.

Nos tehát. Egyelőre nem tiszta, az ikergyesre figyel-e valaki. A magánbölcsi ára ugyanis nem fog két gyerek után se csökkenni, mellesleg tudomásom szerint (ismét pillanatnyi infók alapján) a bölcsődei normatíva csökkenni fog, míg a csanáé befagy. Az önkormányzat persze mindkét esetben segíthet, feltéve, ha akar, és ha van miből.

Az ország 561 bölcsődéjének 25 ezer férőhelyén 32 ezer gyermeket tudnak elhelyezni - és még ez sem elegendő.  Csekély mértékben javítja a statisztikát az országszerte létesített 200 családi napközi és az a 120 óvoda is, ahol a legkisebbeket is tudják még fogadni. A jelenlegi férőhelyek száma azonban még így is 10 ezerrel kevesebb, mint amennyire szükség lenne. A sommás “megoldás”-javaslat szerint (forrás: új közoktatási törvénytervezet, november) ezentúl az óvoda lazán elutasíthat helyhiány miatt 5 évnél fiatalabb gyermeket, nem köteles a “körzetes” három évet betöltöttet (sőt ugye a múltkori módosítás alapján a 2.5 évét betöltöttet...) befogadni, ahogy eddig a jogszabály kötelezte rá, legalább is a nol.hu értelmezése szerint: “Költségcsökkentő hatással bírna ugyanakkor a tervezetnek az a kitétele, amely szerint „az óvodák 3 éves kortól fogadják a gyermekeket, 5 éves kortól kötelező az óvodai nevelésben részt venni, a gyermekek tankötelezettsége 6 éves korban kezdődik, és 17 éves korig tart.” (..)  Az óvodák pedig megszabadulnának attól az előírástól, miszerint a hároméves kort betöltött gyermeket kötelező volna fölvenni. Ez az előírás egy pár évvel ezelőtti módosítás értelmében már az idén életbe lépett volna, ám az utolsó pillanatban jövő szeptemberre halasztották. Az ok: összességében van ugyan elég férőhely az óvodákban, ám nem ott, ahol valójában kellene. Az új férőhelyek kialakítása és fenntartása – pláne központi bérfinanszírozással – viszont igen drága mulatság volna.”

 Röviden és velősen:

Lesz hároméves gyes, aminek összege a tervek szerint az eddigi összeg marad (hiába van a nyugdíjhoz kötve, ami viszont emelkedik majd), tehát előnyben azok, akiket majd jól eltart valaki más, vagy tudnak kenyéren-vízen létezni gyerekestül, és van lehetőségük szerény, lehetőleg kisméretű hajlékukat mondjuk lopott fával fűteni a lebukás veszélye nélkül, a többi fűtési mód várható költsége ugyanis momentán kiszámíthatatlan. Kevesebbe aligha fog kerülni.

Lesz részmunkaidő-kedvezmény. Az országgyűlés már el is fogadta a részmunkaidőben dolgozó nők után fizetendő társadalombiztosítási járulék 27 százalékról 20 százalékra csökkentését. Azon mázlistáknak lehet ez jó, akiknek a helyén lesz egy helyettes, akit majd a munkáltató  7%-os járulékelőnyért cserébe megtart, ha ő visszamegy dolgozni, és mindkét munkavállaló belemegy a négyórás foglalkoztatásba, vagy ha egyszerűen kettéoszt egy státuszt. Ha ez nem tűnik elég vonzónak (ha én munkáltató volnék, nekem nem tűnne annak), akkor sajnos marad a gyes nélküli hat vagy nyolc óra, vagy négy óra gyessel, járulék-kedvezmény nélkül. A kisgyermekes nők foglalkoztatottsága már most is a legalacsonyabb Európában: a három év alatti gyermeket nevelők alig tíz százaléka dolgozik, ez az EU-átlag harmada.

Óvoda és bölcsőde nem lesz se több, se olcsóbb – üdvözlendő, hogy a készülő törvény alacsonyabb csoport-és osztálylétszámokat határoz meg, de ne feledjük, az abszurdan magas számok sajnos abból jöttek ki, hogy igény van, férőhely meg nincs.

Lesz még ugye 16%-os egykulcsos adó azoknak, akiknek lesz bejelentett munkahelye, és lesz bőkezű gyerekkedvezmény az adózásban azoknak, akik képesek élni vele (kell egy bizonyos mértékű fizetés legalább a pár egyik tagjának, különben a család nem tudja kihasználni). Előzetes hírek ellenére marad az alanyi jogú családi pótlék is, mindenkinek. Pont annyi lesz, mint idén, meg tavaly, meg azelőtt.

 Most örülhetnék, elvégre részben én volnék a célcsoport, ha most januártól mondjuk visszamennék dolgozni, akkor az új adórendszerrel hűdejóljárhatnék.

 Csak a fiam még egyéves sincs. Rakni meg egyéves kora után is kéne valahová.

 A gyerek apja a fizetésével együtt nem célcsoport. Ráadásul állami cégnél.

 Az egész buli nem kerül sokba, nagyjából egy vadiúj,  jobb középkategóriás autó árába. Ennyi van körülbelül a manyup-számlámon.

 Meg esetleg az állásomba, hiszen egy csak bejelentett alkalmazottakkal dolgozó, viszonylag jövedelmező ágazatban tevékenykedő multi a munkáltatóm, aki normálisan fizetett, cafateria meg ebédlő, igazán ráfért már egy kis különadó.

 Majd nyilván jelentkezünk őstermelőnek, malacot tartok a kőbányai ugaron.Oszt elmondhatom majd akkor, hogy malacom van végre, mert addig aligha lesz. Addig nyilván nyuszi leszek, sapkában. Mint eddig, mindig.

Naszóval, a „mit” sem semmi, de a felháborodás még inkább szólt a hogyannak. Felsorolták már ezer helyen, hogy hol nem stimmel a dolog – például az olyan birkák esetében, akik már 1998 előtt is dolgoztak, és valamiért akkor is fizettek nyugdíjjárulékot, ezek szerint adott esetben saját szempontból a nagy büdös semmire.

Már egyszer leírtam talán, ez azért nem jó, mert szépen vállon veregeti az összes minimálbérre vagy arra se bejelentett Sumák Sanyit,  ha elég sokan lesznek, majd találnak birkát reményeik szerint aki eltartsa őket, aki meg fizetett a jelenlegi nyugdíjasok ellátására mint a köles, az se fog láthatóan kapni többet, mint Sumák Sanyi, illetve jelenleg a pluszt egy fejhez tartott pisztollyal lehet szemléltetni, ide a zsét, vagy kiloccsantom az agyvelődet. Na jó nem, csak harminc év múlva teszünk róla, hogy éhen halj.

Lehámozva az arrogancia és a zsarolás vetületeit – van a sztorinak nekije bőven – lássuk be, MINDEN nyugdíjrendszer ígéretekre, várakozásokra meg efféle meg nem fogható dolgokra épül mai napság.

Merthogy,

Hogy a pénz önmagában mit ér, arra elég végiggondolni szegény hajótöröttet, aki a partra sodródott roncsban talál másfél mázsa aranyat és hasonló értékű, ládába zárt kincstári váltókat, viszont élelmet egyetlen láda sem tartalmaz.  Lefordítva: a jövő öregjeinek biztonságos lakhatásra, élelemre, gyógyszerre, és várhatóan sok-sok személyes gondoskodásra (vagy részben ezt kiváltandó nagyon jól működő robotokra) lesz szüksége. Innentől kezdve nagyjából tök mindegy, hogy folyó kiadásokra vagy úgynevezett „tuti bulikba” fektetjük a nyugdíjra szánt javakat, mert finoman szólva mindkettő elég esetlegesen hat pozitívan leendő nyugdíjasaink boldog életére.

Magyarul lószart se ér a pénzem, ha nincs ki alám tegye az ágytálat, nem ért az infúzió-bekötéshez, és elsíbolja a nyugdíjasotthonra vagy otthonápolásra szánt összegeket, mert pont annyi kezdőtőke kell mesterségesgyémánt-előállításhoz Fokföldön, ami egy évben adhat akár harminchat százalék hozamot is. Vagy mínusz annyit.

A középkorú parasztember általában nem lottón várta a boldogulást, és nem is az államtól, az egy kisebb csoport – vasutas, katonatiszt, efféle- kiváltsága volt, bár az eszesebbje ott is tett mellé valami jobban megfoghatót. Egy termő gyümölcsöst, egy viharálló házat az udvarán tyúkokkkal, néhány értelmes, dolgos és tisztességes gyereket, akik az előbb említett dolgokat karbantarthatták, mikor ő maga már elgyöngült, kinevelte a jószomszédi kapcsolatokat, hogy mindig legyen, aki rányitja az ajtót és segít, valami kölcsönösségi alapon. Ezek valóban saját használatra szánt dolgok voltak, teljesen biztosak persze ezek se voltak, leéghetett a ház, a gyümölcsös, elvihette a csirkét a héja, váratlanul meghalhatott a gyerek vagy a szomszéd – de arra kevésbé volt azért példa, hogy mind egyszerre történjék meg.  A politika pedig mindegyikre rátenyerelhetett, persze, de antul kevésbé várta az egyszeri parasztember, hogy épp a nadrágos, messzi urak fogják az ő öregkorát megoldani.  Az az érzésem, hogy jobban tennénk, ha most se cselekednénk másként.

Tehát ha félreteszünk, hagyjuk a tutibulikat ha befektetésre gondolunk.  A fokföldi gyémántoknál többet segíthet nekünk Szabó Noémi, aki most négyéves, ha egyáltalán megszületett. Akit most épp lenevelünk az ápolói pályáról, mert látja, az anyját mennyire becsülik a kórházban.  Akit lenevelünk a tanulásról, ha valami minősíthetetlen iskolát biztosítunk csak számára. Aki lazán a torkunkra teheti a kést odafigyelő gondoskodás helyett, ha azt tanítjuk neki már kisgyerekkortól, hogy nyers erőszakkal érjük el a céljainkat a legjobban.

Ha nem halunk meg idejekorán, egyszer leszünk öregek és rozogák. Bármink lesz a bankban és a széfben, életünk Szabó Noémi kezében lesz.  Mi már nem tudunk elmenni a bankig, kinyitni a széfet, nem tudjuk, mennyi egy kiló kenyér és hogy kell kiönteni a pohár vizet.

Jó reggelt kívánok. Nem kéne a napi kapkodáson és a húszéves tutibuli unitlinkeden kicsit túllépve visszatalálni a reálgazdaságig? A folyamatos növekedés illúzióján túl a véges erőforrások ésszerű használatáig? A jövő nemzedék tiszteletéig?

én se tudok többet mondani, eddig volt a témáról pró és kontra közgazdasági meg "Üres esőkabát" stílusú elemzésem még a tarsolyban, csak időhiány miatt nem tudtam rendesen iderakni, de most már nincs pró és kontra, erre már az nem érvényes.

szóval maradt a szöveg, pedig Dráni nem ma írta:

Vigyázz, billeg a csónak,
nagyon hideg a víz,
és akad elég zátony,
úgy kilenc-tíz.
Nem elég csak úszni,
itt megúszni kell,
s akit elnyel a hullám,
sose dobja fel.

Szégyellem a hálót,
amit kivetek,
itt halászni vétek,
a halak büdösek.
Sokan eveznek buzgón
a zavaros felé,
hátha fognak valamit,
és akkor dől a lé.

A csónakázás a Vérlázi-tavon
veszélyes nagyon-nagyon!

A csónak könnyen kilyukad,
és akkor szivattyú,
közelről hulla,
ami messziről hattyú.
Na, húzzunk hamar a rákba,
hol egy altató?
Legyen csak zavaros álom
a Vérlázi-tó!

A csónakázás a vérlázi-tavon
veszélyes nagyon-nagyon!

(tisztelet Szabó Magdának és Bódi Lászlónak)

Ülök a vonaton, harangozok a lábammal. Hova is megy ez a vonat? Nem is tudom, mikor ültem utoljára vonaton. És mikor volt a lábamon szandál. Pedig ez az én szandálom, lakodalomra vettük, aztán felmásztam benne a fára, aztán kinőttem. Pedig ez az én lábam. Ebben a szandálban.

A vonaton alig vannak, régimódi termeskocsi. Egyedül ülök, fejem fölött a kockás bőrönddel. Milyen kockás bőrönd, nem ezt dobtuk ki tíz éve? Ezek szerint nem. És hová megyek? Pedig valahol sejtem, hová megy a vonat, ismerős a táj. Csak rég láttam. Most a kanyar után jön a kiserdő….hű az áldóját, akkor le kéne szállni, megragadom a kockás bőröndöt, aztán már fékezünk is.

Az állomáson senki. Nem kéne, hogy várjon itt valaki? Szinte már láttam a nagyapám sovány kis alakját, ahogy a biciklijére támaszkodva vár, mint mindig, hogy elfuvarozza helyettem a csomagot. Miért nincs itt senki?

Mióta vagyok senki, hé?

Egy macska, szürke cirmos macska, a lábamnál. Na ácsi, a macskák nem beszélnek. Vagy mégis?

És én, én is senki vagyok?

Fekete macska. Mellette egy foltos. Egy teknőctarka.

Te jó ég, a Lenke macska. Téged ütött el a busz. És te fekete vártál ordítva  gyerekkoromban a konyhaablakban, már fel akartak jelenteni a szomszédok. A harmadik fekete, ha jól látom, az Első Macska, a Kormos, akit megsirattam, mikor megírták, hogy nincs többé. Négyévesen is tudtam, most már lehet akármi, de nincs olyan varázslat, hogy a Kormos még egyszer ott üljön és várjon rám a kertkapuban. Pedig most itt ül, a többivel együtt.

Más nem jött?

Nem jöhetett, hunyorog a szürke cirmos. Végig kell menni az úton, egyedül. De nekünk szabad kijárni. Mi elkísérhetünk. Na, fogd a bőröndöt. Segítünk ha kell.

Furcsa az út, ismerem, végigmentem rajta ezerszer, és mégsem jártam rajta soha. És mintha egyik fánál tél lenne, aztán nyár. Izzadok, nyelem a port, majd csúszom a jégen. És ha a fejemre süt a nap, akkor is nehezen találom az irányt, mert nincs árnyékom, se előttem, se mögöttem.

Az út mentén épületek, rajtuk kerek, hajóablakhoz hasonló ablakok. Mintha álomban járnék, odalépek az elsőhöz, benézek. Mintha távcsőbe, vagy régi kútba pillantanék.

Kicsi szoba, piros cserépkályha, sok ember. Ott fürdettek télen, hogy ne legyen rám hideg. Ahogy kilépek a kádból, borul az egész,  kiömlik a víz, megrémülök. Egész kicsi voltam még.

A következőben a Balaton, az éggel. Lebegés és rezgő víz. A következőben a sáros kert, nagyanyám húzza a vizet a kútból, kezemben locsoló, a lábamra csorog a víz a paradicsomok helyett, ahogy nagyapámnak viszem, emlékszem erre, azzal tettem el magamnak, hogy lesznek még nagy magasságok és nagy mélységek, de ilyen kerek nem lesz egyhamar a világ. Nem is lett.

Sorra jönnek az ablakok. Néha könnyű benézni rajtuk. Néha arra is nehéz rávennem magam, hogy bepillantsak. A bőrönd a kezemben mintha egyre nehezebb lenne. Aztán hirtelen furcsán könnyű lesz, a következő ablakig.

Kórházi ágy, apám megfejthetetlen utolsó pillantása. Vajon mit akart mondani? A kajütablakon furcsa, tükörírt felirat jelenik meg, kisilabizálom: „Ne félj. Majd jössz.”

A katedrális, aminek az üvegeit bámultam, amíg el nem szédültem. A tanárok arca, ahogy kiléptem végérvényesen az iskola kapuján. Lépcsők, amiken rohanok felfelé. Ravatalozó, nehéz illatú koszorúk, de a sírfelirat helyett megint a rejtélyes üzenet, ne féljek, majd jövök. Mitől, hová?

A vakablak, amit bámultam órákig, amíg végre a kezembe került a gyerekem. Anyám, ahogy a gyerekek fölé hajol.  Szép remények és füstbe szállt ábrándok, fent meg lent. Öreg szemek, fiatal szemek,  sírok és nevetek, fázom és melegem van, erős vagyok és elesett, fiatal, aztán nem olyan fiatal. És hiába hogy már nem is olyan nehéz a bőrönd, mégis alig vonszolom.

Mindenkinek ilyen nehéz a csomag?

Hajjaj, ingatják a fejüket a macskák. Van ám, aki akkorát vonszol magával, mint egy harckocsi. És nem ám mi kísérjük, hanem kergetik a farkasok, a pókok, a krokodilusok, és ordít, amikor benéz az ablakon. És nem ilyen szép lapos alföldi úton megy, hanem hegyen és szakadékban.

Igaz, van aki retiküllel jön, és végigtáncol az úton, bár….azért ő is elejtette azért kétszer a retikült, bele a sárba, de annyira tudta, hová igyekszik, hogy nehezen értette meg, hogy csak makulátlan táskával mehet odáig.

Mi van benne?

Hülye, mondja a foltos orrú macska szeretettel.

Az utolsó ablak rettentően homályos. Piszkos, és sötét van mögötte, alig látok. Dörzsölöm az üveget, még jó hogy rá nem köpök, mint gyerekkoromban víz híján. Vagy jégvirág is van ezen?

Két rémült, aggódó, összehúzott szempár van mögötte. Hiába kiabálok, nem jut át a hangom a vastag üvegen. A végén mást találok ki, automatikusan mozdul a kezem, tükörírással írja az ablakra: „ne féljetek. Majd jösztök.”

A kerek, összefirkált ablak mögül eltűnnek a szemek, repülőgépablakká változik, szinte érzem, ahogy a gép elrúgja magát a földtől, alattam a földek, a hegyek, a tavak, a tenger, a földrészek. Aztán semmi, csak a felhők meg a vakítóan kék ég. Na ja, minden felszálláskor megállapítottam, a felhők fölött mindig süt a nap, hogy aztán minden leszállás után elfelejtsem.

Egy kicsi ház kicsi kapuja előtt állok. A bőrönd eltűnt, az épületek is, a kerek ablakokkal. Nem nézek többet a múlt kútjába, én magam vagyok ott.

Megérkeztél – mondja a hallgatag szürke macska. Hát persze, te laktál itt utoljára, szürke cirmos, te élted túl csak az itt  élők közül egyedül azt a hajdani éjszakát. Aztán egyszercsak nyom nélkül eltűntél te is. Átfestették a kaput, kivágták a szőlőt, széthordták a bútorokat. De most itt áll a kapu, nincs hupizöldre festve, előtte ott bólogatnak a meggyfák.

Ne félj – ismétli a szürke macska. Menj be. Nincs a kapu mögött garázs, orvosi rendelő, betonozott udvar. Lépj be. De én csak tovább tétovázom. Bár sejtem, nincs mitől félnem, a kapu mögött a kert a rózsákkal, amikről hajdan azt hittem, az égig érnek, a bejárat, bent az asztal, körülötte mindenki, akinek lennie kell. Akik várnak. Ne féljek, majd jövök.

Na várj, mutatok valamit, mondja Kamilla, a vén barna macska, végigkísért hatéves koromtól húszas éveimig. Gyere csak utánam.

Belépünk a kapun, hátraballagunk a kertbe, el a hólyagmeggy, a nagylevelű torma, a diófa meg a málnabokrok előtt. Egyszerre virít a hóvirág, a nárcisz, a rózsa meg az őszirózsa. A Nagygöncöl a szokott helyén, ferdén a kerti budi fölött. A kerítésnél hullámzik a másik oldalon a kukorica. Na, ezt láttam eleget, és?

Lépj át, hajtsd szét, leheli a macska. Emlékszel még, mit gondoltál, mi lehet mögötte?

Hát persze, az ember ötévesen még könnyedén képzeli, hogy a vastag, húsos, sötétzöld szárakat széthajtva ott rejtőzik a tenger. De azért nem akarom rontani a macska kedvét, átlendülök a drótkerítésen, belépek az embermagasságú szárak közé, és odébb billentek párat. Épp csak hogy megcsillanjon a fövenyt nyaldosó hullámokon a napsugár.

És akik…még nem jöttek?

Ott vannak, a túlparton, bólogat a macska rejtélyes szfinxmosollyal. Szinte hallom, ahogy katt-katt, helyére zökken a világegyetem. Visszamegyek a kerti ösvényen, és belépek a bejáratot a külvilágtól elzáró függönyön. Köszörülöm a torkom, mit is mondjak, elvégre ismerek én itt mindenkit, csak azt a kis fura arcú figurát nem ott középen. Aztán a furaarcú feláll, és mégiscsak ő szólal meg először.

Tessék, itt a helyed, Isten hozott – mutatja a széket, amin eddig üldögélt. Ja, bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni. Én vagyok az őrangyalod, de most nincs rám egyelőre szükség. Amíg nem jut az eszedbe, hogy megint átússz a tengeren.

Ki van ott, ki van ott
Ki kopog, ki kopog
Ki van ott, ki van ott
Te ki lehetsz és én ki vagyok

Ahogy nyílik a kapu
Egyre zavarosabb
Összefolynak a napok
Ki vagyok én és Te ki vagy
Ahogy jönnek a szavak
Közelednek felém
Meg se hallom a hangod
Ez az arc már nem az enyém
Oda nem jöhetsz velem
Ahová indulok
Elkísérnek a hegyek
Velem jönnek a csillagok
Ahogy nyílik a kapu
Egyre nagyobb a csend
Jönnek városok, nevek
és közben mindig valaki megy
Olyan vagy mint az álom
Olyan vagy mint a föld
Egyiket se kívánom
Megszült engem és összetört
Barátaim ott messze távol
Integetnek felém
Szerelmeim fenn az égben
Ki voltál és ki voltam én

Tegnap láttam az eget
Ragyogott fenn a Nap
Holnap ott leszek Veled
Ez lesz az utolsó pillanat.

Idestova húsz éve vagyok ún. munkavállaló, különféle munkahelyeken. Idestova húsz éve érzem úgy, hogy a mindenkori ún. gazdaságpolitika rókái, farkasai meg hiénái egyfolytában engem találnak meg mint nyuszikát, akin sapka van. Vagy épp nincsen.

Pályakezdő koromban azért volt rajtam sapka, mert mertem frissen alakult, kicsi és külföldi cégeknél dolgozni, valamennyivel többért, mint a vidéki kórházi takarítónő. Járt is érte 42%-os adó. Beteg nem mertem lenni, mert nem volt TB-ügyintézőm a kétfős cégnél, tehát pénzt valamikor öt év múlva kaptam volna, ha kapok, büntit viszont tutira, mert a zöld, piros pecsétes akármit nem oda küldtem vagy nem volt rajta mackósajtpapír.

A kilencvenes évek derekán először a nálam három évvel idősebb unokatesóm volt először a nyuszika, mert gyereket mert szülni, és az akkoriak bölcsessége szerint nem járt neki semmi, mert előtte (dőltbetű) volt bevétele. Ja hogy szüléskor már semmi? OMBM (oldd meg, b+, közkedvelt menedzsment-módszer). Utána én is ismét nyuszika lettem, miért nem dolgozom nagyvállalatnál, itt van ez a sok remek cafateria-elem, adómentesen. Ja hogy ötfős vagy ötvenfős cégnél nem éri meg??? Hááá így jártá, a többieknek pedig milyen jó az üdülési csekk, ebédjegy meg mifene. Meg közalkalmazotti kedvezmények, miért nem dolgozol nekünk. És miért nincs mégis gyereked, mert közben rájöttünk, hogy mégis kellene az.

Pár évvel később szültem egy gyereket. Jaaa, ez meg az meg amaz csak a szegény kis rászorulóknak jár, illetve mindenkinek, aki papíron elég kevés jövedelmet mutat ki, a többit vizsgálni drága.És legyek szíves átfáradni a magán-egészségügybe, mert rám már nincs keret, szegény rászorulók is elegen vannak várólistán. ja fizesd ki a többiek BKV-bérletét is, mert há nekik nem telik arra.

Visszamentem dolgozni. Még jó hogy volt aki őrizze a gyereket, mert bölcsi aligha akadt volna, dehát mért nem maradsz otthon, mer az jó. Vettünk házat, hogy legyen a gyereknek valami helye, fizess, rohadék, a pénzt átváltottad ekvivalens értékű ingatlanra, aminek nem kamata, hanem kiadása lesz? Mindegy, vagyont szerezté, fizess. Akkor is, ha két lakást adtál el érte, és három generáció lakik egy fedél alatt, cserealapként mi csak az egyiket számítjuk be, mert csak. Azt hogy a házad tizenöt százalékkal ér kevesebbet két év múlva, meg nem láthattuk előre.

Vettünk autót. használtat, mert a kereskedésben nyuszikák voltunk sapkában, mivel nem akartunk se hitelt, se lízinget. Ja, úgy háromszázezerrel drágább (hogy örültek volna nekünk  négy év múlva a nyamvadt kápénkkal....)

Elmentem nagyvállalathoz dolgozni. Végre van cafateria! Nem kell dobozban hordani a kaját, adnak enni, magánnyugdíjpénztár és egészségbiztosítás, gondoskodj magadról, mert mi aztán nem fogunk. Hűha, egy év múlva már észbe is kaptak, a rohadt nyúlja, nincs rajta sapka, adóztassuk meg azt a cafateriát.

Miközben a nyúl a sapkájában a második gyerekét várta, rájöttek, házban lakni fölösleges luxus. Te piszok nyúl, neked csak panel járna! Fizess, egyhavi gyedet legalább. Csak mert van egy ilyened, nem, Pisti nem fizet, neki két kicsi lakása van, ja az egyiket kiadja havi ötvenért, az nem érdekes. Ja hogy már egyszer fizettél vagyonszerzés címén? Kit érdekel, ezentúl évente fogsz. Még jó, hogy az AB elmeszelte az egészet. A gyerekre? Arra nem jár adókedvezmény, csak segély a rászorulóknak, tudod, aki papíron....hagyjuk.

Már kezdtem örülni a egy hónapja mégis legalább tervben feltámasztott családi adókedvezménynek, valaki még rajtam kívül megint értékeli a kisnyulakat, a jövendő adófizetőket. Ahá, de már megint sapka van rajtam. Sapka azért, mert egy bejelentett dolgozókkal, tisztességes fizetésekkel, tisztességes hatékonysággal dolgozó, az átlagembernek is hasznos szolgáltatást kínáló cégnél vagyok alkalmazott, amely nem átall nyereséges lenni és nem "termel" mondjuk bauxitot vörösiszappal. Ráadásul nem kis nyomásra és némi megfontolás után nem átallottam öngondoskodás címén magánnyugdíjpénztári tag lenni, és számolni a fillérkéket, mi nem fog belőlük kijönni nyugdíjaskoromban. Einstand, ide a csirkelábat! Még jó, hogy gyeden vagyok, valamivel kisebb a bukó. Te hülye, miért is nem vagy minimálbérre bejelentve, az a nyerő, a többit ha van, el lehet dugni a cihába vagy Seychelles-en.

Ha holnap kiváltom a vállalkozói engedélyt, akkor biztos hamisarcú, munkásnyúzó adócsaló, nyerészkedő kapitalista leszek (akkor is, ha csak önmagamat zsákmányolom ki), ha maradok a gyerekkel itthon, akkor vérszívő élősködő. Ha visszamegyek alkalmazottnak a tisztességes üzletmenetet folytató céghez, balek.

A nyulak nem szeretik vinni a puskát, ezért elég sokan elfutottak oda, ahol legalább nincs permanens vadászidény. Én meg öreg vagyok hozzá, de szeretném legalább itt kifejezni, hogy már bohócnak is öreg vagyok.

 Na jó, jöhet tízezer. Száz. Egymillió. Öt. Annyi még a kaparóson is lehet. Annál többet nem.

Mert ugye. Ha megtartom, akkor retteghetek, hogy kizsarolják, ellopják, betörnek rendesen vagy elektronikusan,  megjelenne egy rakás fenyegetés az életemben. Tudom, húsz forintért is levágott füleket szállítanak, de háromszázmillióért egész biztos.

Ha elajándékozom, elosztogatom, akkor meg más miatt lesz egy halom halálos ellenségem. Miért nem neki. Ha neki, miért csak annyit.  Annak meg minek adtam. Hooogyisne, ne arra adakozzá, erre, pajtikám? Nem adsz örökbe vagy kölcsön kétmillát? Örök harag.

Na nem.

Volt egyszer egy munkahelyem, állandóan siránkoztunk, hogy nem megy jól a dolog, ezzel-azzal-amazzal bezzeg de jól fel lehetne futtatni. Közben más szempontból érdekes, tanulságos, mulatságos játszótér volt sokaknak, szerettem ott dolgozni, könnyek közt távoztam, igaz, saját döntésem alapján.

Egyszer belegondoltam, mi volna, ha ez az iparág megtáltosodott volna, és dö la lé, ahogy a művelt francia mondja. Hát…..sokan mozogtak körülötte, sokukra a kecskémet sem bíztam volna, tartok tőle, elindult volna a fúrás-faragás, hízelgés és fenyegetés. A végén még a Dunában találtuk volna magunkat páran, valami jó nehézzel a lábunkra kötve.

Persze, a fene akar nyomorogni. Találtam a múltkor pár ezrest az utcán, hát örültem mint majom a farkának (persze eszembe jutott, hogy átkozódhat most, aki elvesztette, de hát kit keressek egy közforgalmú kocsiút közepén?). Pármilla mindig jól jönne, csak úgy csendben, stikában, hogy senki se tudjon róla, épp csak annyi, hogy mindig legyen szabadságom bármire igent vagy nemet mondani, ne kényszerüljek nekem nem tetsző helyzetbe anyagi okok miatt.  Feltűnő, luxusyachtos gazdagságra, és az ezt kísérő gyanakvásra, szögesdrótra és testőrökre viszont sosem vágytam.

Bár tudnám a szép szerény, irigységet még ki nem váltó bőség titkát. Vagy ilyen nincs, hiába keresem?

Ha netántán eltűnnék kedvenc virtuális játszóteremről, az a nagy helyzet, hogy senki se kérdezett. Örömködő hobbiszerzőként igazából sem eddig, sem most nem múlik sok rajtam, és hogy mi és hogyan történt, az sem rajtam múlott - aki nagyon keres, az megtalál ha máshol nem, itt. Legfeljebb kisebb közönséggel, és talán kisebb sűrűséggel. Ha kisebb tartalommal vagy színvonallal tenném, aki erre jár, figyelmeztessen.

“Nem kell engem sajnálni, erős vagyok és nem hagyom magam”

A természet törvénye, hogy a gyerekek egyszer eltemetik a szüleiket. Lehetőleg akkor, amikor már felkészültek rá (fel lehet erre készülni valaha?), amikor maguk is felnőttek. Illetve azt is mondják sokan, akkor leszünk igazán felnőttek, amikor eltemetjük őket egyszer. És ha három, meg ötévesen veszítjük el az addig legfontosabb embert az életünkből?

Munkakapcsolatnak indult, két “testvér” szervezetnél dolgoztunk, leginkább rendezvényeket szervezgettünk mi együtt, eltévedt ügyfeleket irányítgattunk egymáshoz, közben fecsegtünk. A kapcsolat megmaradt akkor is, amikor ő  - fiatalabb volt mint én, mégis neki született előbb gyereke – elment szülni. Küldött babás fotókat, aztán megjelent egy céges kapcsolatépítő fogadáson, mitagadás, berúgtunk aznap este, mint a csacsi, talán először szabadult el gyerek nélkül egy estére. No akkor lettünk még igazán jóban, vihorásztunk mint két kamaszlány,és utána ha lehet, még intenzívebben tartottuk a kapcsolatot, beszéltünk lakásfelújításról, Folti, a menhelyről kimenekített macska rosszcsontságairól, csizmákról és könyvekről, meg főleg a gyerekekről, anyaságról, onnantól, hogy kiderült, én is babát várok. Akkor már neki megvolt a második is.

A legjobban tőle szerettem tanácsot kérni ha valami gyereknevelési ügyem-bajom volt, mindig csupa optimizmus és humor volt a válasza. Sétálgattam a babakocsival, fülemen telefon. Csak találkozni nem bírtunk valahogy – egy félmondatban említette csak, hogy most kicsit sűrűek a napok, egy betegség de remélhetően túllesz rajta…..hirtelen légykergető mozdulattal csaptam a levegőbe, nem igaz,  hess innen! Csak vagy két hónappal később árulta el, a felvillanó rémkép sajnos igaz volt. Aztán később sokaknak, köztük nekem is írta, most drukkoljunk nagyon, jövő héten lesz a csontvelő-átültetés, nem egyszerű folyamat, szurkoljunk neki.

Mielőtt bevonult a kórházba, a négy-és egyéves kicsik mellől, az estéket nem tépelődéssel vagy önsajnálattal töltöte, hanem csomagolással. Párjával együtt a távollét minden napjára gondosan becsomagoltak mindkét gyereknek egy-egy meglepetést. Legalább másfélszer annyi napra, mint amennyit jósoltak az orvosok, hogy bent kell tölteni a sterilszobában, és azt is megbeszélték, mi legyen, ha…..(és itt kérem kölcsön Szabó Magdától a Sziget-kék sorait: “ennek a mondatnak van egy ha-val vagy amikor-ral kezdődő fele is, amikor az ember csak sír, és lehet hogy egész életében és örökre”).
 
Nem töltötte a benti napokat sem tétlenül. Ha már fel tudott kelni, origami-figurákat rajzolt, festett, hajtogatott a gyerekeknek. Otthon a kölykök simán tudomásul vették, hogy látogatónak maszk és kesztyű még sokáig, és anya még nappal is sokat alszik. “Szeretlek anya!”-kiabálta ki a nagyobbik a másik szobából, csak úgy, mint aki felfogja, mekkora adomány hogy újra együtt lehetnek.

Már dolgozni készült, az utolsó leletek csupa jót ígértek, aztán egyszer csak eltűnt. Utólag tudtam meg, amikor az ezerarcú kórság visszatért, a testvére ajánlott fel csontvelőt, a kedvéért átszelte a földgolyót, aminek épp a túlsó oldalán élt akkor. De erre már nem került sor.

Álltam a kicsi temető abszurd díszletében, ide a világháború előtti évek óta nem temettek senkit, süt a nap száz ágra, harminchárom éves volt, létezik ilyen? Létezik. Amikor a kicsik, akiket senki sem akart távoltartani az utolsó búcsútól, vitték a kis virágaikat a koporsóhoz, arra gondoltam, ha csak egyetlen kívánságom lenne, azt kérném a Mindenhatótól, hogy soha, egyetlen gyereknek se kelljen ezt soha átélnie három-meg ötévesen.

Visszaautóztam a városba, amikor már majdnem leparkoltam, bekapcsoltam az addig néma rádiót, vissza a mindennapi életbe, az irodába, adjanak híreket, Útinformot, akármit. Nem az időjárás-jelentés indult el a rádióban, hanem egy addig soha nem hallott dal.

A Jégbüfé előtt talpig feketében
Dórácska áll egy fagylalttal kezében
Ki tudja mire vár ilyen nagy hidegben
A Jégbüfé előtt talpig feketében.

Képzeld el, hogy egy olyan
Egy ugyanolyan este van.
A madárjós nevet,
Kinevetem önmagam.
Részt veszek most éppen
Egy végzetes vakáción
Itt minden megtörténhet
Ez egy komédia-tragikum.

A Párizsi udvar zárva
Mert a Párizsi udvar szép,
Azért széles a folyó,
Mert nagyon hosszú a híd.
Nagyon csendesek most az utcák,
Csendesek nagyon a léptek
Valami semleges hajón utazni
Szeretnék nélküled és érted.

A hetes busz megáll
Valaki felszáll
Eper ízű a fagylalt
És szereti nagyon a lány

Bőgtem, a kocsi kormánykerekére borulva, addig nem volt egy könnyem sem, mint aki nem hiszi ezt az egészet. Bőgtem, mert valahol belül láttam Dórát, a Jégbüfé előtt, feketében, nem volt a kezében semmi, nem szólt semmit, a szemével üzente, hogy úgyis a Belváros felé mész, menj be a Jégbüfébe, és nyalj el helyettem egy fagyit, ha már nekem már nem jut, soha többé.

In memoriam Kertész Dóra, akit 2006 szeptemberében veszítettem el, és bár csak pár évet tartott a barátságunk, nincs tán olyan nap, amikor ne gondolnék rá. És a gyerekeire, akik átélték azt, aminek szerintem soha nem szabadna megtörténnie.

https://www.youtube.com/watch?v=EzV0dx7jCMY
https://www.youtube.com/watch?v=aO1shS_7USg

 

Akik szeretik a hosszú, linkekkel ellátott cikkeket....

Pár hete nagy viták zajlottak a tejfogyasztás, tej bevezetése körül.  Bár az egyik gyerek már rég túlvan a tej-bevezetésen, a másik meg hosszú hónapokig anyatejen fog még reményeim szerint élni, a tej világnapja alkalmából igyekszem idejében körbejárni a témát. Ugyanis eme több ezer éves kalcium- és ásványi anyag-forrás ünneplésére világnapot szenteltek a táplálkozással, egészségüggyel és tejtermeléssel foglalkozó nemzetközi és hazai szervezetek, a tejet világnappal ünneplő 160 országban azonban e jeles nap dátuma nem mindig esik egybe. Noha a Nemzetközi Tejszövetség 1957-ben május utolsó keddjét nevezte ki erre a célra, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezete (FAO) 2001-től már konkrét dátumot, június 1-jét jelöli meg világnapnak, amitől mi magyarok kissé eltérünk, mivel az idén június 16-án emlékezünk meg a tejről, illetve a tej élettani hatásairól

Ezt a posztot pedig körülbelül olyan nehezen szültem meg, mintha meg kéne innom, eh, egy pohár tejet. Ugyanis én lelkesen keverem müzlihez, főzöm főzelékbe, pudingba és palacsintába, csak úgy simán meginni, azt ne kelljen. Minden terhességemnél nagy erőpróba volt az „olcsóbb” fajta zsemle-tej cukorpróba, mivel ezen a két alkalmon kívül talán húszéves korom körül ittam utoljára simán tejet, amikor épp vegetáriánus voltam, és aggódtam, nem leszek-e tápanyaghiányos. Nem lettem, de a tejre úgy magában fogyasztva nem tudtam rászokni. A gyerek viszont issza, ezzel hozva a  átlagot, amit egy pár hete bemutatott kutatás is ismertetett, ami szerint a gyerekes családok a magyar népességben a legnagyobb tejfogyasztók, és a magyarok általánosságban szeretik a tejet. Habár a dietetikus szakemberek által ideálisnak vélt napi fél liter mennyiségtől messze elmarad alig napi 2 deciliteres, azaz 68,9 liter éves tejfogyasztásunk, mi magyarok még így is igazi „tej nagyhatalomnak” számítunk.

A Tetra Pak Hungária Zrt. statisztikái szerint ugyanis az egy főre vetített tejfogyasztásunk megelőzi például a tejipari szempontból fejlődő piacnak számító Kína (19 I / fő), vagy Bulgária (22,6 I / fő), de még a sajtjaikról is híres franciák (57,2 l / fő), az alpesi osztrákok (56,7 l / fő) és a nagy tejtermelők hírében álló hollandok (54,2 l / fő) tejfogyasztását is, ugyanakkor messze elmarad az Európa tejfogyasztási dobogójának legfelső fokán álló írek (130 l / fő) és finnek (129 l /fő) átlagától.

Jelenlegi ismereteink szerint a rendszeres és tudatos tejtermelés és –fogyasztás egészen i.e. 5000-re nyúlik vissza. Az állatokat kezdetben húsuk miatt háziasító elődeink ugyanis egy idő után felismerték, hogy bizonyos állatfajták húsukon kívül más élelmiszerforrásként is hasznosíthatók. Tehéntejet emberi táplálékként először a Közel-Keleten kezdtek fogyasztani. Régészeti leletek bizonyítják, hogy a mai Törökország területén már i.e. 6.500 körül fogyasztottak tejet, igaz, akkor azt még csak az állattartás egyfajta „melléktermékének” tekintették őseink. Habár a kumisz és annak őseink által az ázsiai sztyeppékről átvett kreatív felhasználási szokásai rámutatnak arra, hogy milyen hosszú időre visszanyúló kapcsolatunk van a különböző tejtípusokkal, napjainkban már 99%-ban csak tehéntejet fogyasztunk.

A Velvet cikke (LINK) nemrég már bemutatta, hogy miféle tévhitek keringenek mostanság a tej körül. Ehhez járulnak a gyerekekről, hozzátáplálásról szóló ilyen-olyan ajánlások és hiedelmek. A végső lökést a Tej világnapján túl a  poszt megírásához az adta, hogy az egyik Poronty-olvasó talált olyan ajánlást is, miszerint tejet 3 éves korig ne adjunk a gyereknek.

Aha, ahogy Móricka elképzeli. Anyatejes főzelék, tápszeres palacsinta? Elkezdtem kotorászni az ajánlásokban, mivel ekkora étrend-reformra nem vagyok felkészülve, háromfelé főzni meg nem tudok és nem akarok. Szerencsémre a kikutatott ajánlások továbbra is a már megszokott, egy éves kort jelölték meg, illetve a tejtermékek fokozatos bevezetését – 9 hónapos kor körül már lehet próbálkozni joghurttal, esetleg sajttal, és a tejadagot 12 hónapos kor után is fokozatosan emeljük 18 hónapos korig, napi egy kis pohárkával kezdve. Az ajánlások szerint, főleg 2 éves kor alatt, a teljes tej, és nem az alacsony zsírtartalmú az ajánlatos, a túlsúlyos gyereknél pedig a mennyiség csökkentése, nem pedig a „diétásabb” változat kínálása a helyes út. Ami a tejpártiak érveit illeti, szerintük a tej zsírban és vízben oldódó vitaminokat egyaránt tartalmaz, és utóbbiak közül különösen a környezeti ártalmakkal (sugárhatás, fertőzések) szemben védőhatást nyújtó B-vitamin-csoport tekintetében értékes vitaminforrás a tej, hiszen rendkívül gazdag - a daganatképződéssel szemben is ellenhatást kiváltó - riboflavinban (B2-vitamin) és kobalaminban (B12-vitamin).

A tejben lévő kálium vérnyomáscsökkentő hatással bír, tejmagnézium tartalma pedig a szívizomzat erősítőjeként ismert

A „milyen tejet” témakörben a legtöbb idegen nyelvű forrás sem mondott mást, mint a témával foglalkozó magyarok ( Miháldy Kinga, az Országos Élelmezés-és Táplákozástudományi Intézet dietetikusa  a Tetra Pak felkért szakértői, védőnők és gyermekorvosok). Ma  beszélünk biotejről, sovány tejről, nyers tejről, pasztörizált és UHT tejről.  A tej pasztörizálása előtt nagyanyáink általában a tejet gyereknek csak forralva adták, a pasztörizálás hasonló funkciót tölt be, tehát a tej nem egészségesebb nyersen, és régen sem itták az egészen kicsik úgy, ahogy a tehénből kijött. Pedig akkoriban növényvédőszerek, hormonok és antibiotikumok még kevésbé szennyezték a tejet – ezek az összetevők ugyanis sokszor sokkal több gondot okoznak, mint a tej maga. Az organikus tenyészetből származó tejnek ezek miatt lehet magasabb az értéke – de ezt a legtöbb helyen ugyanúgy pasztörizálják, mint „sima” társát.

Jelenleg a tejkedvelő magyarok 41%-a naponta, 33%-a hetente többször, 10%-a hetente egyszer, 8%-a havonta 1-2 alkalommal, 5%-a ritkábban, a fennmaradó 4%-a pedig allergia vagy tejcukor érzékenység miatt soha nem iszik tejet. (Ez az úgynevett laktóz intolerancia, a lakosság 2–10%-nál fordul elő.). A Tetra Pak Hungária Zrt. adatai szerint vásárlásai és tejfogyasztása során a magyar lakosság 18%-a házi kimért tejet, 20%-a zacskós tejet, 31%-a friss, dobozos tejet, ugyancsak 31%-a pedig dobozos UHT tejet iszik.

Letagadhatatlan ugyanakkor, hogy néhány (kisebbségben maradó) forrás egyáltalán nem is ajánlja egészségügyi okokból a tejtermékeket, legalábbis nagyobb mennyiségben (ezt az irányzatot képviselte Opti cikke is itt a Porontyon, hogy a gyerek nem kisborjú, „akinek” a tej valójában készült), volt olyan forrás is, amely a tej D-vitamin vagy a kalciumtartalmának hasznosítását, illetve annak mértékét is kétségbe vonta, miközben sok kellemetlen tünetért (emésztési problémák, nyálkaképződés, túl sok koleszterin és telített zsírsav bevitele, ami kardiovaszkuláris betegségekhez vezethet) a fejlett államokban megfigyelhető, gyakori, nagy mennyiségben történő tejtermék-fogyasztást okolja. A nemrég elhangzott magyar szakvélemény  ezekkel szemben azt állítja, a tej élettanilag hasznos, jól emészthető táplálék egészségtelen zsírok nélkül, miközben az UHT technológiával hőkezelt tej is megőrzi teljes vitamin-és ásványi anyag tartalmát, miközben tartósítószert annak ellenére nem tartalmaz, hogy a többség „tartós tejnek” hívja.

Laikus szülőként tehát megnyugodtam, a legtöbb ajánlás nem kívánja, hogy a család a legkisebb családtag 3 éves koráig anyatejes, vagy tápszeres főzeléket fogyasszon, ha nem akarnak többfelé főzni, és a tejmentes diétát is csak azoknak tartanák fent, ahol kimutatott a táplálékallergia, illetve ennek veszélye nagyon magas.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a többség szerint a tej igenis finom. Magában, grízzel, müzlivel, főzelékben, kakaóban, pudingban, vajnak-tejfölnek-sajtnak-joghurtnak feldolgozva. Na megyek is, iszom egy habos kávét. Az utcában meg csilingel a boci-boci tarka fedőnevű autó, jól megrakva mindenféle tejtermékkel.

Források:

Tetra Pak- Gfk kutatás és összefoglaló és a Tej Világnapja ismertető

http://pediatrics.about.com/od/milk/a/08_organic_milk.htm

http://www.nlm.nih.gov/medlineplus/ency/article/002448.htm

http://www.med.umich.edu/yourchild/topics/feedbaby.htm

http://kidshealth.org/parent/food/infants/feed12yr.html

http://www.diseaseproof.com/archives/hurtful-food-cows-milk-and-kids-arent-made-for-each-other.html

http://www.thenazareneway.com/diet/milk.htm

1. American Academy of Pediatrics, Committee on Nutrition. The use of whole cow’s milk in infancy. Pediatrics 1992;89:1105-9.

Áll az illetékes minisztérium képviselője a mikrofon előtt, és döbbent arccal magyarázza, hogy ez már azért hallatlan, egyesek arra vetemednek, hogy eladják az üdülési csekket.

Jó reggelt kívánok.

Ez egy piacgazdaság, nemdebár? Ahol mindennek ára és árfolyama van, sőt, piaca is. Annak is, ami nincs, ugye ez tartja többek közt életben a hálapénzt, a korrupt közbeszerzéseket meg miegymásokat, ahol esetleg nem, vagy torzan működhetnek csak az amúgy általános piaci törvényszerűségek.

A piaci törvényszerűségeket lehet büntetni persze, épp annyi értelme van, mint kivágni az almafát ha az alma történetesen a fejedre pottyan. Lehet büntetni a gravitációért, csak épp az attól még a helyén marad.

Na. Kicsit árnyaltabban - van egyáltalán közgazdasági szempontból kár abból, ha valaki eladja az üdülési csekket? A népboldogítási szándékot hagyjuk, arra nem vagyok most épp vevő.

Tehát. A, B, meg C eladja a jegyeit D-nek készpénzért, mondjuk 80%-os árfolyamon, aki az összevásárolt csekkekkel elmegy egy wellness-szállóba.

A baj persz az, hogy D nem feltétlenül költ pluszpénzt az ágazatban, mivel van annyi csekkje, ami az igényelt szolgáltatásokat fedezné - hiszen A, B és C épp azért adta el neki, mert a) pénzre nagyobb szüksége van, valamint b) a csekkek értéke nem fedezi a megvásárolható szolgáltatás értékét, ahhoz még neki hozzá kéne járulnia készpénzben, ami momentán nincs neki.

A wellness-szálló megkapja így is, úgy is az állami támogatás összegét, legfeljebb ennél többet nem, kérdés, hogy ez elegendő-e arra, hogy életben maradjon. Bár van egy sanda gyanúm, hogyha nem marad életben, akkor lehet, nem is nagyon kéne neki. Az állam az rosszul jár, kérdés hogy mennyire - a többletforgalom nem generál plusz adóbevételt (ami az egyik cél), viszont nem áll a wellness-szálló tulajdonosa a munkanélküliek sorában egyelőre, és nem halmoz fel mondjuk egy rakás kifizetetlen közüzemi számlát.

Ha A, B és C egyszerűen wc papírnak használja a csekkjeit, mert eladni tilos, akkor ugyan állambácsi nem fizet állami támogatást a wellness-szállónak, aki így jól éhen hal majd, a népboldogításról sem beszélhetünk, hiszen nyaralni így sem ment el sem A, sem B, sem C (ritka eset szerintem, hogy valaki azért adja el a csekkjét, hogy a kapott pénzen mondjuk Törökországba utazzon), sehol nem keletkezett többletforgalom, sem több adóbevétel, viszont kidobtunk egy csomó admin költséget azzal, hogy szegény munkáltató megvette a csekket, valaki ehhez szállított informatikai rendszert, állambácsi meg lekönyvelte a tranzakciót valahol. Persze ez is jövedelem valakiknek, de innen nézve meg tök mindegy, hogy a csekket felhasználják, vagy papírrepülőt hajtogatnak belőle.

Szóval, leülhetsz fiam, egyes.

Annyi területen készülnek tökfölösleges tanulmányok és hatásvizsgálatok. Nyilván épp itt és erre nem készült, mert akkor nagyjaink talán a lobbinyomás ellenére látták volna, hogy számos adósságban fuldokló család a 25 ezres üdülési csekket nagyjából vagy a hajára kenheti, vagy eladhatja a szerencsés kisebbségnek, akinek még futja nyaralni.

Csak azt nem értem már megint, hogy hol itt a bűncselekmény. Mondja el már nekem valaki, mert nem fér abba az istenverte közgazdász fafejembe.

Aszonta a nemrég lezajlott Közgazdász Vándorgyűlésen állítólag Mihályi Péter (ismertető itt: http://www.fn.hu/makro/20090928/allamositsunk_vagy_megfelemlitsunk/  ) hogy a társadalom megfélemlítése az emberek biztonságérzetének csökkentése üdvös volna, mert akkor aztán lenne ám megtakarítás.

Frászparipát. Szerintem.

Először is, az emberek biztonságérzete – rövid, talán nem elég reprezentatív mintavételeim alapján – már most is a béka alatt van. Meg aztán a pánik és a nagy bizonytalanság, veszélyérzet is rossz tanácsadó, Mihályi talán nem olvasott elég történelem-vagy pszichológiakönyvet, netán Szabó Magdát. De elég a fél-háromnegyed évvel ezelőtti eseményekre gondolni. Valahogy elterjed, hogy X bank nem vigyáz a betétesek pénzére, csőd szélén táncol – a sok betétes meg megrohamozza  a bankot, láss csodát, a két napja még vígan és stabilan muzsikáló bank összecsuklik mint a bugylibicska. Vagy emlékezzünk a szocializmus víg napjaira – ha elterjedt, hogy ünnepekre (karácsony, húsvét, aug. 20) nem lesz elég kenyér és nem lesz nyitva semmi, akkor a jónép megrohanta a közértet, kilószám véve azt a kenyeret, aminek a jó fele négy napon belül a kukába került, viszont megvolt az azonnali eredmény – üresen tátongtak a boltok. A híreket terjesztő Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonok meg röhögtek elégedetten a markukba.

Szabó Magda Szemlélők c. regényében is leírja, hogy amikor dúl a háború, amikor minden bizonytalan és pusztító, akkor bizony az azonnali örömöknek van értéke. Ha él még valaki, aki volt hadifogolytáborban, az is tudja. A kenyeret akkor is egyszerre kell megenni, ha már kipukkadsz, mert holnapra elveszik, ellopják, megrohad. Sok háborús regényben van egyféle haláltánc-  igyunk pajtás, mert holnapra jönnek az oroszok és szétlövik a hordót, szeretkezzünk mert holnap megyek a frontra, beugrom a nagybőgőbe. Persze volt aki elásta amije volt, eldugta a húst, a krumplit, a Lajos-aranyat. Aztán meg vagy tudta használni, vagy nem.

Természetesen nem ösztönzök senkit túlfogyasztásra, de úgy vélem, az ésszerűség, vagy a Föld véges erőforrásai (folytonos növekedésre ösztönző közgazdászok, erről hallottatok már?) sokkal jobb motiváció a beosztó, racionális, takarékos életmódra, mint a pomogácsokkal való riogatás. Ha elültetek egy fát, akkor bizony kell némi bizonyosság, hogy nem vágja ki valaki holnapután. És igenis, ahol minden uborkát ellopnak a kiskertből, abban a faluban három éven belül csak tavalyi gaz és szögesdrót lesz a kertekben. Meg aztán – ha nem hiszek a pénzem hosszabb távú értékében, akkor elszórom – plazmatévére, utazásra, borra, nőre. Ha nem hiszem, hogy megérem a nyugdíjkorhatárt vagy fizetnek nyugdíjat, akkor lehet hogy nem teszek félre, de egész biztosan el fogom sinkófálni a járulékfizetést ha bírom (egy stabil felosztó-kirovó rendszer amúgy normális korfával és tisztességes fizetési morállal rendelkező társadalmakban remek találmány, kiszűri a tőkepiacok és az egyéni kockázatok lutriját – sorok írója évekig dolgozott a szerencsejáték-iparban, sok megdöbbentő analógia van ám - és tartós felosztó-kirovó rendszerben minden pillanatban együtt sír és nevet ifjú és öreg, nem egymás ellen acsarkodik), ha nem bízom az egészségügyben akkor akár teljes tudatossággal ihatom le magam minden nap, ha nem bízom abban, hogy kifizetnek, akkor egy idő után már el sem kezdem a munkát, ha nem bízom embertársaimban és a környezetemben, akkor idős nagynénémhez hasonlóan egy romos ház hideg, piszkos sarkában kuporgok mogorván, elutasítva minden jószándékú segítséget, tanácsot, együttműködést. Mert hátha rámhozzák a pomogácsokat, ugye.

És ezzel már meg is nyerték a csatát a pomogácsok, pedig meg se jelentek, csak Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon csihatolt a hordón a fűrésszel. Jómagam a tiszta beszédre és az ésszerű cselekedetekre szavaznék, bár hozzáértők szerint ezzel általában nem lehet választást nyerni.

Figyeljetek emberek. Az élet kiszámíthatatlan, és minden földi jót el lehet veszíteni, önhibánkból és azon kívül egy pillanat alatt. Tegyél félre, oszd be, tervezz és kontrollálj, mert az neked jó. De pomogácsok nincsenek. A hamis biztonságérzetnél semmivel sem jobb a hamis bizonytalanság. És olvassatok HoaxKábelt meg hasonlókat, hogy miféle rémhírekkel szórakoztatnának minket embertársaink. Ha nem mennénk a bokor mögé, hogy megtaláljuk a fűrészt az üres hordóval.

Köszönet érte Lázár Ervinnek.

Néha egészen döbbeneteseket lehet olvasni amúgy kitűnő szakmaiságú, jól informált, elsősorban gazdasági témákkal foglalkozó oldalakon is. Mintha a cikkírók, vagy neadjisten a forrás tanulmány szerzői a leírtakat egyszer sem olvasták volna el publikálás előtt, vagy…..hát nem is tudom. Mostanában tudom, hogy relativizálunk sok-sok évszázadok óta azért meg nem kérdőjelezett értéket is, na de ennyire….

Szóval nézzünk csak a sorok mögé. Eztet írja az amúgy kitűnő HR Portal, egy nemrég elkészült IBM tanulmányra hivatkozva, amely a munkahelyhez kapcsolódó mobilitással is foglalkozik, kiemelve, hogy a magyarok mennyire “alulteljesítenek” e téren (forrás: http://www.hrportal.hu/hr/mobilitas-hianya-roghoz-kotnek-a-szoros-kapcsolatok-20090630.html):


“Megvizsgálták azt is, hogy milyen tényezők befolyásolják a költözési hajlandóságot, és úgy találták, hogy a magyarokat leginkább a lakhelyükhöz való érzelmi kötődésük akadályozza meg ebben. A szakértők szerint ezen attitűd megváltoztatását már az óvodában, iskolában el kellene kezdeni. Az Egyesült Államokban például már ennek kultúrája van, már az iskolában arra tanítják őket, hogy ne alakítsanak ki szoros kapcsolatot társaikkal, a munkahelyen pedig mindig más-más közösségben dolgoznak egy-egy projekten.”

Pfű. Hát az eszem megáll.Hogy miért akarják ezt tenni velünk, az persze érthető. Az ide-oda taszigált, senkihez, semmihez nem igazán kötődő gyökértelen emberek viszonylag könnyen kaphatóak, könnyen lesznek függővé, jól alakíthatóak, csúnyán fogalmazva könnyebben lesznek szolgák – a szolgákkal dolgoztató szervezetek ezt elég jól tudják a középkor óta, az összetartó közösségek pedig mindenféle hatalomnak az útjában állottak mióta világ a világ. Mindenki tudja azt is, hogy a nyugat-európai bordélyokban általában volt állami gondozott, vagy széthullott, nem működő, szegény családok lányai találhatóak, az összetartó családokból jött vagy kiterjedt baráti kapcsolati hálóval rendelkező fiatal nőket veszélyes lenne elrabolni, nehéz ostoba ígéretekkel felültetni, és bizony az igazságszolgáltatás mellett az érintett közösség, hozzátartozó bosszúja sem elképzelhetetlen. Lájtosabb verzióban hasonlót tükröz a jelenség, hogy a messziről jött vezető könnyebben hoz döntést leépítésről, fizetéscsökkentésről, bezárásról, környezetszennyezésről, mint akinek az adott közösséghez valami köze van. De ezeket afféle maffiamódszereknek tartottuk, nem pedig egy jól menő, tudással és innovációval kiemelkedő nagyvállalat szemléletének. Hová jutottunk?

Ismerem az IBM magyarországi vezetőjét, nehezen tudom elképzelni róla és társairól, hogy Orwell Szép új világához hasonló módszereket propagáljanak, pedig az idézett szöveg nagyjából ide visz. Illetve ismerős a dolog a kommunizmusból – a gyerek minél kevesebb időt töltsön a családdal, féléves korától neveljék állami intézmények, járjon minél több „mozgalmi”, lehetőleg minél katonaibb szellemű foglalkozásra, valódi barátságok helyett álideológián alapuló alkalmi társulások tagjai legyen, amit lehetőleg ideológiailag megbízható, kifelé lánglelkűnek tűnő, valójában végletekig cinikus, esetleg korrupt vezetők irányítanak. A Párt szolgálatában lehessünk ide-oda vezényelhetőek, építsük Sztálinvárost, Leninvárost, tudomisén. Broáf.

Mindez üzlet is. Ha nem magunk gondozzuk gyermekeinket vagy idős családtagjainkat, akkor a dolog piaccá válik, pénzért kapható szolgáltatásokkal. Amik persze nagyszerű, hogy vannak, de azért….noshát vannak különbségek. A legkiválóbb efféle szolgáltatók közt sok a nonprofit, elhivatott ember és szervezet, ezeket ajánlatos mindenféle szabályozókkal megfojtani, és bolondokként aposztrofálni, elvégre rontják az üzletet. De az efféle üzleti érdeket kikiáltani nyilvánosan kitűzött, társadalmilag elérendő célnak azért egy kicsit cinikus.

Három éve Karintiában jártunk, a Millstatti-tó menti egyik kisvárosban. A helyi templomba is benéztünk, és körülnéztünk a falucska régi temetőjében is, ami a középkori hagyományok szerint vette körül a templomot. Vannak sírok az 1500-as évektől, ha jól emlékszem. A köveken a nevek nagy arányban egyeznek meg azokkal a nevekkel, amelyek a turisztikával kiemelten foglalkozó csodaszép kisváros elegáns kisebb-nagyobb hoteleinek, éttermeinek, panzióinak homlokzatán díszelegnek. Nem véletlenül, a mai tulajdonosok ezeknek a középkorban idetelepült családoknak a leszármazottai. A város él és virul, és semmi baja, láthatóan nem tett rosszat neki, hogy nincs benne mecset, bevándorló-integrációs központ és munkásszállás a messziről jöttek számára, és hogy lakói sem vándoroltak tömegesen sem Új-Zélandra, sem New Hampshire-be, se nem költöztek Bécsbe vagy Salzburgba. A város természetesen ragyogó tiszta, van helyi utazási-turisztikai központ, falunap, lokálpatrióta tűzoltóegyesület, nonprofit kultúr-és sportélet, a városka honlapjához képest pedig vidéki városaink hazai oldalai a fasorban sem voltak pár éve. A helyi közösség pedig valószínűleg szurokba mártogatva seprűzné ki azt a városból, aki azt akarná kötelezővé tenni az iskolában, hogy tiltandó, hogy  a diákok „túl szoros”baráti kapcsolatokat alakítsanak ki egymással.

A mobilitással mint olyannak alapszinten semmi bajom. Főleg a fiatalokat biztatnám, hogy végezzenek tanulmányokat külföldön, dolgozzanak pár évet az övékénél gyökeresen eltérő kultúrában és körülmények közt, hasznukra fog válni. De tiszteljék az ottani szokásokat, és merjenek, ne felejtsenek el közben angolok, franciák, magyarok, ghánaiak lenni. Nem szégyen, nem titkolnivaló, nem lesznek attól értékesebbek, hogy igazán sehova sem tartoznak. Ne egyék meg ezt a maszlagot. Ne felejtsék el se a szüleiket, sem a gyerekkori barátaikat, és könyörgöm, ne nézzék le őket.

Az IBM „szakértőinél” többre tartom Charles Handyt, aki a mikroközösségek erejéről ír többek közt a méltán elhíresült Üres esőkabát című könyben (kitűnő, ajánlom mindenkinek). Charles Handy jó néhány olyasmit kérdőjelez meg, ami ma sok helyen „önmagában való érték” – hatékonyság, pénz, karrier.  Érdemes végiggondolni, legalább életünkben egyszer, hogy valójában MI mit tartunk fontosnak. Nem a szomszéd, az óvó néni, a főnökünk, vagy a meg nem nevezett „szakértők”.

Amúgy maga a feltételezés is marhaság. Gyerekkori, mai is velem szoros kapcsolatban lévő barátaim egy része igen messzire él jelenleg tőlem. Általános iskolában megismert gyerekkori legkedvesebb barátnőm legalább tíz éve él Franciaországban, az ok egyszerre szakmai és magánéleti (Magyarországon aligha művelhető nemzetközi tudományág valamint egy francia férj), isten bizony, soha nem tartotta őt vissza egyetlen gyerekkori barát sem. Pedig szinte mind megvan – többen jártunk nála már vendégségben, ő is nálunk, követjük egymás életét, ahogyan a Helsinkiben élő másik társnőnkét is. Feltalálták a telefont, a mailt, a wiwet, a repülőgépet, az autót, néha azt kell mondanom a telepátiát is. Aki menni akar, az megy, aki pedig nem akar menni, annak nem feltétlenül az lenne a kötelessége, hogy  falusi házát városi huszonnyolc négyzetméteres albérletre cserélje, hanem esetleg az is járható út, hogy a hely, amihez ragaszkodnak, kitalálja lakói segítségével önmagát.

Az egyik, mára felkapott fürdőhely története állítólag egyetlen emberrel kezdődött, aki egy hét alatt végigkaszálta az egész falu elhanyagolt zöldterületét. Aztán pályázati pénzt szerzett, kitalálta a települést, használta a gyógyvíz adta lehetőséget (víz máshol is van, és semmit nem bírnak kezdeni vele), és rávette a többieket, hogy kaszáljanak, meszeljenek, virágosítsanak, termeljenek, vendégfogadjanak, éljenek a vegetálás helyett. A pasas és a faluja sikerrel járt. Aki tehát menne, az menjen, aki maradna, az akár maradhat is. Eredményesen. De semmiképpen ne hagyja, hogy akarata ellenére taszigálják ide-oda. Még ha azt a méltóságos szakértelem vagy a hatékonyság és haladás nevében is tennék. A családunk, barátaink pedig érték. Kérem, ne adják oda üveggyöngyökért.

 

Eztet a szép idézetet találtam máma az Indexen:

"Lehet kisebbe menni"

Véleménye szerint azoknál "valami probléma van", akik munkaképesek, de sokkal nagyobb ingatlanban laknak, mint amelyet fenn tudnak tartani. "Azt az ingatlant el lehet adni, lehet kisebbe menni, ha nem bírja fenntartani. Ez tudom, hogy keményen hangzik" - fogalmazott.

Bajnai Gordon beszélt arról is, hogy a kormány a jövő évre vonatkozóan olyan szja-rendszerre tesz javaslatot, amely nagyságrenddel többet hagy a munkavállalók zsebében, mint amennyibe az ingatlandó kerül egy átlagos családnak - hangsúlyozta a miniszterelnök. "Nagyon-nagyon jól fognak ebből kijönni" - mondta.

Bajnai Gordon szerint Magyarország jövője azon múlik, hogy a munka becsületét helyre tudják-e állítani. A vagyonosabbakat meg kell terhelni a vagyonuk alapján, mert ez így igazságos - mondta.

Az SZJA-ról legalább ugyanazt mondod, mint a pénzügyminisztered, akit kérdőre vontam a  minap a Portfolio-n (le a kalappal előtte, már másodszor hajlandó válaszolni is...)

Csakhogy a "menjen kisebbe?" kérdést én is feltettem neki. Konkretice az a volt osztálytársam jutott eszembe, aki 4 gyerekkel lakik egy pomázi házban, amit ők építettek akkor viszonylag kevésből, ma viszonylag sokat ér. Azt kérdeztem, hogy akkor nekik irány a másfél szobás panel a tizediken négy gyerekestül, ha nincs plusz néhány százezrük évente? Frászparipát, mondta erre Oszkó, nem annyi, meg az SZJA könnyítés se annyi,  szerinte nem, még akár jobban is járhatnak mint ma. Most akkor ki csúsztat, ki füllent?

El lehet adni? Akkor pölö gyere ide, vedd meg. De izibe ám, mert a szembeszomszéd másfél évig árulta a magáét. Tudomásom szerint nem kapott érte vagyonokat, és ha a kereskedő kínai család (rém szimpatikusak amúgy, jóba vagyunk) nem nézi végül ki magának a házat, tán még ma is árulják. El lehet adni? Jajj, babám, olvasol újságot a hitelezési rendszer bebukásáról meg efféle? El lehet adni, tééényleg?

Jah bekerülési érték feléért biztosan. Oszkó szegény kikérte magának, mikor feltettem neki a terjedő a városi legendát hogy "egyeseknek" kevés már a privatizálandó állami vagyon, most kéne ilyen-olyan ingatlan is, feleáron.Ott nem volt hely kifejteni, ő azt kérdezte, kinek érné meg ez a marhaság - nah hát vannak azért tőkeeerős társaságok mostanság is, meg osztán ez "piacot" is teremhet - a tulajdonosokból átvedlett bérlők csapatát, hátha nem buknak elegen a devizahiteleken, legalábbis a jereváni rádió már ezt csiripeli.

Én jobban szeretem amúgy a számokat. Ha kijönnek velük, és tudjuk mennyi lesz a plusz-mínusz, akkor akár hajlandó vagyok elhinni, hogy jobban járunk (dolgozunk, de van egy házunk, mert meguntuk hogy a társasházak többségében mindig ott lapul az a pár hülye, aki többszázezerrel tartozik közösköltség címen, meg az a pár hülye, aki ellenszavaz minden korszerűsítést, felújítást, és az a pár hülye is, aki összehányja  a lépcsőházat, és tuc-tucot hallgat vasárnap reggel fél hatkor). Szóval kedves okosok, várjuk hogy abból a bazi nagy házból (arra mit kell fizetni? - a költségtérítés mennyivel adózik jövőre fiúkák? Seres Mária még nincs elfelejtve ugyi...) milyen számok jönnek. Mert addig hülye duma keveredik kevésbé hülye dumával, jó ígéret rossz ígérettel. És ilyenekkel eddig is tele volt a padlás.

Az előző bejegyzéshez:

• A mai magyarországi munkaerőpiaci helyzet nem jó, és nem fog rövid távon javulni. A 10% felé közelítő munkanélküliségi ráta azt sugallja, hogy a gyesből kipenderített anyák jó részére nem vár semmilyen munkahely, tehát a „komoly” gyermekintézményi háttér anyagi oldalát nem fogják a munkába álló anyák feltétlenül megteremteni (más költségvetési forrás erre ugyanis nincs, legfeljebb bölcsőde-építésre vehető fel uniós forrás, működtetésre nem), az átlagmagyar vállalkozási ismeretei siralmasak, a kezdő vállalkozók számára pedig finoman szólva amúgy is barátságtalan a környezet – akár a piacot, akár a hatósági elvárásokat tekintjük.
• Mivel nincs forrás a gyermekintézményi hálózat komoly bővítésére (a Reformszövetség ugyanis ezt ajánlja a gyes idejének rövidítése mellett, ebből nekem az tűnik ki, hogy konkrétan ennek a témának nem néztek éppen részletesen utána), tehát muszáj az olcsóbb, akár magánforrásból, akár ko-finanszírozással megvalósított (önkormányzat, egyéni hozzájárulás egyszerre) alternatív ellátási formák felé fordulni. A 24 ezres bölcsiférőhely megduplázása ugyanis egy-két éven belül lehetetlen feladatnak tűnik.
• A családi napközi ugyanakkor tömegméretben nem megoldás – túl kevés az egyszerre ellátható gyerek (az elvileg ellátást igénylők több tízezres tömegével szemben), a jelenlegi szabályoknak kevesünk otthona felel meg (családi napközi a nyolcadik emeleti panelben?), az egyéni vállalkozáshoz, illetve kisvállalkozáshoz hasonló feltételek a legtöbb, vállalkozási ismeretekkel rendelkezőt elriasztják, az esetleg szabálytalan működést a „jó cél érdekében” tolerálhatják az önkormányzatok, de az APEH valószínűleg nem fogja.
• Kistelepülésen jobb híján, nagyobb településen kiegészítő megoldásként szóba jöhet a családi napközi. Térítési díjait és az állami bölcsi-ovi díjakat azonban valahol közelíteni kellene egymáshoz, én szédületes diszkriminációnak tartanám, hogy ugyanabban a kerületben valaki bejut, ő fizet havi 6 ezret, a másik meg havi 25-55 ezret, miközben az olcsóbb helyen több a szolgáltatás, és egyformán lennének rá jogosultak (amúgy a mai helyzet is felháborító, ráadásul a jog szerint minden 3 évet betöltött gyereket fel kéne venni az oviba ha kéri – a valóság nem mindig így alakul 3 éven felüliek számára sem).
• A gyes állami, központi juttatás. A gyesből kiesett, gyerekelhelyezési vagy munkaerőpiaci gondokkal (vagy mindkettővel) küzdő anyák esetleges szociális segélyezése viszont általában önkormányzati feladat. A bölcsőde-óvoda fenntartása úgyszintén. A mai magyar önkormányzatok finanszírozási, pénzügyi helyzetét tekintve a nagyobb városok és a Budaörs-féle szerencsés településeket kivéve számomra nyilvánvaló,  hogy a pluszfeladathoz nincs forrás, 30 új segélyezett pedig akár boríthatja az egész falu költségvetését. Megéri?
• A jól működő családi napközik legtöbbször alapítványok, játszóházak, esetleg egyházak vállalkozásai, az önkormányzat közreműködése, hozzájárulása szintén sokat nyom a latban. Sajnos jelenlegi formájában az intézmény nem teremt a munkaerőpiacon esélytelenek számára munkalehetőséget – távlatban ezen is el lehet gondolkodni, ha a feltételek részben megváltoznak, a gyermekek biztonsága azonban továbbra is a legfontosabb kell, hogy legyen.

Kedves Reni és Erzsike,

remélem jól emlékszem a nevetekre a sajtóból, mégse írhatom hogy Csorba Róbertné meg Csorba Csabáné, így valami hivatal címezget. Mostantól, sajnos, van valami közös bennünk. Február 23 a bánat és az emlékezés napja lesz, mindörökké.

Tizenkét éve a mi életünk is eltörött, mint egy pohár, amikor egy semmilyen vasárnap délelőtt telefont kaptunk. Ugyanúgy rendőrökkel és falusi rokonokkal összejárt helyszín, a a döbbenet, és a kérdés, miért? Éppen ma tizenkét éve én is két koporsó mellett virrasztottam, azzal, hogy innét nincsen lejjebb. Épp huszonhét éves voltam, mint Robi, a gyerekem pedig éppen négy és fél éves most, mint kicsi Robi -volt.

Nincs magyarázat, nincs mentség, és nincs feloldozás. Nálunk soha nem lettek meg a tettesek, akik szinte nem is vittek semmit, nem kellett a tévé, a kicsi rádió, nem kellett semmi, a pénzt sem találták meg, azt a keveset, amit megtalálhattak volna, nem is túl nehezen. De ha meglettek volna a tettesek, akkor is maradt volna a híg undor - és nem támadt volna fel senki sem.

Valódi vagyok, valódi a történetem is.  Én akkoriban letiltottam a médiát, a mai Meridien szálló helyén álló rendőrkapitányságon, amikor a harmadik újság már színtiszta valótlanságokat kezdett állítani, ezért nem hiszek a médián át való üzengetésben nagyon - de ha esetleg valaki mégis kinyomtatja ezt, és eljuttatja hozzátok, vállalom.

Nem mondom hogy tudnék segíteni, mert ember ilyenkor nem tud igazán segíteni - adhatunk gyerekruhát, mesekönyvet, bútort, pénzt, csak az elvesztett életet, azt nem adhatjuk vissza. Marad a hit, hogy az ártatlanul kivégzettek talpon mennek a mennyországba, nékik fényeskedjék örök világosság, nektek kívánok sok erőt és - idővel - Isten kegyelmét a túléléshez.

És talán egy napon leszünk elegen, hogy kimondhassuk, elég volt. Mindegy, milyen indítékból, embert ölni bűn volt, van, lesz. Mikor jön már el, hogy soha, senki nem veszíti el ártatlanul az életét egy másik ember, vagy másik emberek miatt.

 


Kriszi Távmunkásnő blogjának régóta olvasója vagyok, mivel a mondott téma évek óta igencsak érdekel, személyesen és hm..társadalmi szinten is több problémára nyújthatna megoldást.  A felkérés, hogy 7 titkomat áruljam el a világhálónak, mégis váratlanul ért – bevallom előbb gondosan tanulmányoztam az előző írásokat, hátha valamiféle mintát látok bennük – de inkább a magam szerkezetét építem fel mégis, abban megegyezve  a többiekkel, hogy a hálószobatitkok  és mások számára esetleg kínos epizódok semmiképpen sem valóak ide.

Naszóval, íme egy kísérlet.

1. A kínos -  tizenéves koromban a könyvkiadás ritkán igazodott a valódi kereslethez. Ezért egy ponton úgy éreztem, ezt csak úgy tudom áthidalni, ha egy könyvtári könyvet, izé, „magamnál felejtek”. Ha jól emlékszem, Kurt Vonnegut Macskabölcsője volt az áldozat (vagy a Börleszk?). A sors iróniájaként ugyanez a könyvtár pár év múlva kiárusítást tartott. Mondanom sem kell, megvettem az összes Vonnegutot, immáron legálisan.
 

2. A pszichológiai  - tériszonyom és klausztrofóbiám van, mióta eszemet tudom. Utóbbi azzal is jár, hogy teljesen lesötétített szobában nem alszom szívesen, mivel idegen helyen felriadva esetleg hajlamos vagyok kissé lebontani a lakást éjjel. Nagynénémnek egy teljes láda muskátlija bánja, amit pánikban sikerült a fejemre rántanom.
 

3. A vicces – méghogy inkognitó. Ki tudja miféle megfontolásból, de minden szándékom nélkül az Index körülbelül két hónapig reklámozta az Indafotót a leányom karácsonyi fotójával, jópárszáz ismeretlen rajongót szerezve imígyen a dednek, a látogattottsági számok alapján. Bizonyítékképpen elraktam a címlap egy akkori példányát printscreen segítségével. Tipikus Andy Warhol-féle hírnév.Nem jó semmire, de örülsz neki.
 

4. A bulvár - Régen kórusban énekeltem. Ma autóban. Kizárólag ha egyedül vagyok benne.
 

5. Az ezoterikus - Gyerekkoromban parapszichológiai ténykedésekkel kísérleteztem. Néha túl jól sikerült, másodikban egy iskolatársammal hetekig sikerült elhitetnem, hogy belelátok az álmaiba, sőt irányítom azokat ha akarom. Hatodikos koromban, úttörőtáborban  pedig sikerült valakit úgy elhipnotizálni délután fél kettőkor, hogy este fél kilenckor ébredt. Nem idézem mit kaptam a tanároktól. Sajnos saját gyerekem esetében egyszer se vált be a dolog, vidoran ébredt két teljes évig éjjelente ötször, és minden paraaltatási kísérletre magasról tojt.
 

6. Tudomány és szakma – közgazdászként be kell vallanom, hogy egy szóra nem emlékszem a határhaszon-elméletből. Arra viszont igen, hogy a vonatkozó előadáson Orwell 1984 c. könyvének szamizdat kiadását olvastam a pad alatt. Nem buktam le. Fogalmam sincs, mivel mentem át a vizsgán.
 

7. Negatív önfényezés – gyerekkoromban nótórius elhagyó voltam – radír, toll, kardigán, teljes tornafelszerelés, lakáskulcs, fürdőruha, bármi, alfában se jöttem rá, hol láttam utoljára és mikor. Ma már „csak” rendetlen vagyok, és kizárólag ismerősöknél felejtek ott dolgokat – igaz, ott majdnem mindig.

Kinek adjam ezt tovább? Azt hiszem, ezen még nekem is gondolkodnom kell, a kiszemelt blogtulajdonosok vagy fiúk (így kevésbé valószínű, hogy reagálnak), vagy  lehetséges alanyként nem blogot vezetnek, hanem például kisvállalkozást. Ami késik nem múlik – csak győzzétek kivárni. Mint a Luca széke nyomán készülő családi napközis posztot.

Ja és még egy titok. Direkt Kriszi számára. Háromszor nyomtattam ki a MINŐK belépési nyilatkozatát. Háromszor hánytam el isten tudja hová (majd meglesz, egyszerre mind a három üres példány, tudom én azt). De ismét - ami késik, nem múlik. Akkor fogok igazán lebukni inkognitóilag.
 

Megígértem a porontyon, ráadásul másik kedves kommentelő már megírta, hogy van már rá létező modell - igaz nem olyan, mint amit én számolni szeretnék.

Amit szeretnék számolni: egy vagy több családi napközi olyan környezetben, ahol hiány van bölcsiből-oviból, de vannak a környéken olyan munkahelyek, amelyek felszívnának kisgyerekes anyákat, ha azok el bírnának a kölyöktől menni dolgozni. Mivel a piac a forprofit szolgáltatásokat előbb-utóbb megteremti, nem ezt számolom, mert nyilvánvalóan azért van ahol van mert van rá elegendő fizetőképes kereslet (akár kínkeservvel is, ha nincs más megoldás, vagy némi önkormányzati rásegítéssel, mint a példa szerint Budaörsön), ahol meg nincs, ott főleg ez utóbbi hiányzik.

Nem. Én olyan közösségi kezdeményezést matekolnék le (ha megoldhatatlan az egyenlet, az vagy azt bizonyítja hogy valahol elszámoltam magam, vagy hogy ez a modell nem életképes, majd várom a kritikát), ahol:

- a családok maguk kezdeményeznék a dolgot, esetleg önkormányzattal közösen akár (amiben most pl. Kőbánya tervezget)

- ahol a dolog nem nyereségérdekelt, hanem kielégít egy piaci alapon nem nagyon kielégíthető szükségletet, de:

- ahol a működtetés fenntartható, nem egy egyéves pályázatból nyerik a pénzt, majd a projekt végén elhal az egész

- ami ÁTLAGKERESETTEL IS MEGFIZETHETŐ (elgondolásom szerint ez kb. havonta 25 ezer Ft-nál, legfeljebb harmincnál húzódik, felette már csúszik át az egész forprofit modellbe és a legtöbben kiesnek, mert nem bírják megfizetni)

-ahol a körülmények eléggé vonzóak, hogy fennmaradjon a szolgáltatás, de nem a "minőségi plusz" élteti az egészet , mint különangol, különtorna, zenei fejlesztés mittomén - ez megint a forprofit szektor lenne - de belefér a plusz törődés, mondókázás, egyedi játékok meg a kis csoport varázsa

- ami tényleg "csak" családi napközi (max. 7 gyerek egy csoport, mert egy közösségi ovi költségtervéhez csak a jogszabályokat napokig kellene bújnom, ehhez nincs kapacitásom, és az építőipari, stb. költségeléshez se értek annyira)

-amit realisztikusan lehetne kipróbálni mondjuk egy közösségi infrastruktúra nélküli új lakópark vonzáskörzetében, egy még nagyjából életképes kisvárosban, de:

-nem a leghátrányosabbak számára nyújtana elsősorban megoldásst (bocsi, de ott még az állami ovi költségeit se bírják kifizetni, részben azért, mert ott munkahelyek sincsenek), ez ugyanis megint csak valami komplexebb program részeként nyújthatna bármilyen valós segítséget, én meg nem vagyok se családsegítő, se szociális munkás, tehát kevés az efféle tervezéshez a tudásom.

Szóval. Jön! Jön! Jön! Az alapok mindenképpen. Utána meg számoljunk együtt. Mindenképpen kreatívabb és hasznosabb elfoglaltság lenne, mint sorstársaink esetleges kifúrása a helyi bölcsőde várólistájáról.

Mintha valahol máshol kéne lakni, filózgatok ahogy araszolok a dugóban (utána kipróbálom a közösségi közlekedést is alternatívaként, sajnos komolyak a hiányosságok ott is...). Elég lenne egy kisebb város, ahol nincs dugó, el lehet érni a másik végébe 15 perc alatt és egyáltalán.

Akkor meg miért nem teszem? Ha leszámítom a szubjektív tényezőket, mint a család, barátok, rokonok hada itt székesfővárosunkban.

1. Munka. A számomra vonzó helyek rettenetes munkanélküli statisztikákat produkálnak nagy általánosságban. Egy ismerős hónapok óta panaszkodik, hogy képtelen munkát találni Szolnok környékén - hát, megnézem az állásportálokat, mondjuk a számomra alkalmas munkakörökben (ő nem ilyenekben keresgél, de ez most nem lényeg): hát igen, 85% Budapest, 5% ennek környéke (Törökbálint, Budaörs, Bicske), 5% nagyvárosok (Debrecen, Győr, Székesfehérvár, Szeged), 5% meg....hát az összes többi. De abból is inkább Zalaegerszeg, Nyíregyháza, meg afféle megyét lefedő ilyen-olyan tanácsadói, üzletkötői dolgok.

2. Tranzakciós költségek. Megy a nyarvogás, hogy nem mobil a magyar. Próbáltak már a nyarvogók eladni és venni lakást, majd a különbözetet leadózni-illetékezni, teherautót, bútorcserét fizetni? Akkor a régiók közti ingatlanár-különbségeket még nem számoltam, megteszik azt naponta mások.

3. Iskoláztatás. Még nem tartunk ott, de....az általam szépnek talált kisvárosokban tán el lehet jutni jó esetben a középiskoláig, a romantikus kistelepülések többségén addig se, de elég elmenni Törökbálintra, Budaörsre vagy a divatos lakóparkok környékére, hogy az ember óvodahiányba fusson. Iskolabusz, kollégium, mikor itt lakunk épp a minden közepén? Háát, van aki felvállalja. Én egyelőre tovább araszolok - emiatt is - a dugóban.

4. Idősgondozás. Nem, még nem öregedtünk meg. De ha a körülöttünk lévő idős családtagokat a 30, 40 vagy istentudjahová, hány km-re telepített kórházakba-rendelőkbe kéne hordani, akkor ugyanúgy meglenne a napi ennyi-annyi km, mint most munkába, ide-oda menet. És, azt tudja jól mindenki, isten mentse azt, akinek nincsen "fuvaros" meg "ebédszállító" családtagja, aki vállalja ezeket a feladatokat.

Tehát maradunk. szentségelünk naponta a közlekedésben, ábrándozunk a nagyobb arányú távmunkáról, megfizethetó távvásárlásról, amikor nagyjából az jön amit rendeltünk, valamiféle esélyegyenlőségről akkor is, ha idősebb éveink egy részét legalább valami kellemes Balaton-felvidéki présház tájékán vagy a Körös partján képzelnénk el inkább. Erre igazából nem látok VALÓDI fejlesztési terveket, csak kb. 20-30%-os hatékonysággal elszórt hazai és EU-s pénzeket, elfüstölt álmokat.Eleget jártam Nagy-Britanniában ahhoz, hogy tudjam, nem lenne ezt ennyire muszáj így csinálni, bár nekik segített a történelem, és így is az angolok a kontinens legnagyobb ingázói. Van valakinek ötlete arra, hogy hogy kéne normalizálni a vízfejet?

Mert ha még tíz évig így meg ígyebbül közlekedem naponta, hát garantáltan megbolondulok.

Na ennyit ér, ha kiraknak valamit oda, amit sokan néznek.

Kettő után ezeregyszáz, mármint látogató....(most ki kellett volna rakni valami szponzorált reklámot, és utána hosszúhétvégére menni a wellnessszállodába....hát ezt elbuktuk)

De ha ennyire érdekli a nagyközönséget a számok és a közgazaságtan misztikus világa, folytatjuk, ígérem. Hátha megint kirakja a poronty, mert azt hiszem a dicsőség őket illeti.

Addig, ha valaki nem talál napi közgazdaságtani betevőt, hadd ajánljak érdek nélkül egy talán kevésbé ismert, belterjes helyet: www.ingyenebed.hu

Magam is azon a véleményen volnék ugyanis, hogy ezen a webcímen kívül másfajta ingyenebéd nincs. Ahogy a kedves kommentelők is ügyesen rájöttek, mindennek ára van. Annak is, hogy otthon maradsz, annak is, ha dolgozol, annak is ha fizetsz segélyt (adók), annak is ha nem (megintcsak adók, de börtönre költöd esetleg).

Folytatjuk, ígérem. De nem ma, valahogy összejött 12 óra munka. Elborult a munka-magánélet egyensúlz, ami külön is megér egy számolgatós posztot.

Közkívánatra, a számok, amennyit egy este össze lehet hozni belőle. Igaz hogy közben a posztíró az Indexen bevallotta, hogy kommentelést és kattingatást szeretett volna egy uncsi hétfő reggelen, de a téma megér ennél többet is, és bizony a hozzászólásokból kiderült, hogy azért sokan filózgatnak valamilyen szinten ezen.

Ma kishazánkban évente születi 97000 gyerek, pluszmínusz néhány ezer, a számok a KSH szerint viszonylag konstansok, és ha jól látom a meredek zuhanás valahol 1990 után kezdődött, jó, ne magyarázzunk bele semmit, mert nincs elég adatunk.

A GYES-GYED rendszer elvileg 3 évig jár. Tehát az 3x97 ezer. Ennyi lehet maximálisan egy évben a rendszerben. Ebből ugyan sajnos levonandó lenne az az ezrenként 6 gyerek, aki 1 éves kora előtt meghal, de mégse vonom le, mert létezik az úgynevezett méltányossági gyes, nem a súlyos fogyatékost nevelő, az más kategória, hanem amikor olyasmi történik, amit nem a szülő, az intézményrendszer nem kezel megfelelően. Cukorbeteg, asztmás, lisztérzékeny, vérzékeny gyerekek szülei mesélhetnének, milyen jó, amikor az ötödik ovi, bölcsi is kipenderíti a sarjat, mert nem értenek hozzá, nem vállalják a kockázatot. A szülő a sokadik elutasítás után nem mindig akar hős lenni, és nem mindig lehetséges a már jól bevált, ilyen esetekre felkészült intézményig eljutni, na ők kapják a méltányossági gyest. Marad a 3x97 ezer alapnak.

Mit lehet ebből spórolni az anyák munkába állításával? Kiesik 97 ezer, az egy éven aluliak, remélem egy járni-beszélni-egyedül enni nem tudó pelenkásra senki se mondja, hogy jót tenne neki a közösség (némi adalék a Mikró alatt). Marad 2x97000. Csak gyessel alsóhangon (kb. 28 ezer havonta) ez évente és fejenként 336 ezer. (és némi rejtett pluszkiadás, hogy ezeknek legyen egészség-és nyugdíjbiztosításuk). 97 ezerrel felszorozva ez 32592000000, 32592 millió. Na. 592 millió az pl. a magyar lóversenysport éves vesztesége, a többi mondjuk eloszlik a MÁV, a BKV, esetleg Posta és egyéb pénznyelők veszteségeire. (Ön melyikre költene, ha választhatna?) Háromszor ennyi már keményebb, 97776 milka. Ha mindenki otthon marad 3 évig, és mindenki GYES-t kap csak. De.

A 2x97 ezerből max. 97 ezer lenne jogosult a GYED-re is (két éves korig jár, ugye), ami egy biztosítási jogviszony alapján jár, max. bruttó 80e körül, de rávetítve a 8% munkanélküliséget meg a vállalkozókat, kiszámoljuk hogy optimista becslés esetén se kaphatnak 70%-nál többen gyedet, sőt, még ennyien sem, mert épp azok mennek vissza a gyerek 1 éves kora után dolgozni, akiknek van efféle biztosítási jogviszonyuk, magyarul munkahelyük, bejelentve. A GYED meg a TGYÁS pedig, figyelem, nem segély, hanem pont olyan, mint a táppénz, csak nem a munkáltatóra varrják az első 15 napot. Ha dolgoztál van, ha nem, akkor nincs.

Ennyi fizetnivaló persze sosincs állam bácsinak GYES-ből, mert azért valakik feltöltik a bölcsiket, mit is írtak, az igények 8%-a jelenleg a kínálat? Meg mondjuk még ugyanennyi megy magánbölcsibe, bébiszitterhez, ott se kell gyest fizetni. Nagyszülő az eszesebbeknél nem spórolja meg a GYES-t az államnak, mert azt ő is kérheti. Csakhogy. Nemrég egy bölcsiférőhely évi költségét 1 millió körülre saccolták, én ezt soknak találtam (magánbölcsi mondjuk havi 70-80 ezer, évi szintén egymilla, nyereséggel, hát a fene tudja.) Mindegy, számoljunk ezzel – 336 ezerből vállalja a nagyi egy évre, és 1 milláért az intézmény, na melyik a jobb buli, főleg ha mindkettőt az állam állja?

Továbbá. Anya visszamegy dolgozni. Ha havi 140 bruttót keres, akkor ez havi 90 ezer befizetés az államnak havonta, adó-járulék formájában, azért választottam ezt a számot, mert így leátlagolom a főkönyvelőt, a HR igazgató asszonyt, a részmunkaidős takarítót és a minimálbéres Erzsikét a varrodában. Az adó-járulék éves szinten kifizeti a – na mit is? A bölcsis férőhely éves költségét. Igaz hogy anya vállalata még csurrant-cseppent ezt-azt társasági adó, mifene formájában állambácsinak, de nem mindig – a munkáltató lehet adómentes multi, tartozásokkal tűzdelt csődtömeg, esetleg állami közintézmény, ugyanis ez utóbbi kevésbé kap frászt a kisgyermekes munkaerőtől. Ezen kategóriák esetében ugyanis bölcsiköltség marad, bevétel viszont legfeljebb úgy, hogy állambácsi egyik zsebéből átrakja a másikba.

Ja és marad ugye a nyomorú 8% munkanélküli (ha a gyerekes anyák közt is akkora csak a munkanélküliség, mint általában – ez persze nem igaz) – ők ha nem gyest, akkor munkanélküli és/vagy szociális segélyt kapnak. Adtunk a szarnak egy pofont, igaz, esetükben a bölcsi megspórolható.

Továbbá. GYES-t az állam ad központilag, bölcsit és szoc. segélyt az önkormányzatnak kéne, de a kisebb helyek többsége jelenleg is adósságokban fuldoklik, és a hatékonysága a béka alatt. A megspórolt GYES-t ha nekik odaadják, abból még családi napközi se lesz.

Akkor anya elindult dolgozni, ugye, bruttó 140 ezerért. A ded a dadus szóhasználata alapján tanul meg beszélni, ha egyéves korában „közösségbe kerül”, beh nagy öröm ez. Lehet fizetni az ebédet, igaz, hogy a büdös kölök pár hónapja még csak anyatejet és rizspapit kapott. A nettó 90 ruppóból mindenesetre rögtön ugrik 10 ezer körül közlekedésre (leszámítva a kétuccával arrébb dolgozó mázlistát meg a biciklis sportanyát), marad 80, ebből 6 ezret intézményi étkezésre lehet költeni, na jó, anyának mondjuk jár némi ebédjegy fájdalomdíjul. Marad 74 ezer. Kell venni ruhát a melóhelyre, bölcsibe ezt-azt bevinni még, ez megint egy tízes, de inkább több. Marad 60 ezer. Néhány ki nem fizetett túlóra, apának is, ugrott 3 ezer a szomszéd Krisztinek, hogy vigye már haza a mi kölkünket is, ő otthon van gyesen. 57 ezer. Elfogyott az ebédjegy, de enni valamit mégis kell – 55 ezer. Plusz 27 ezer Ft-ért már ki is köpted a tüdődet, de mégse annyi ….. végülis csak 7 ezret költöttél felsőlégúti nyavalyák kezelésére amit a bölcsiben szedett össze, meg még kettőt vitaminra, és milyen jó, hogy Juci ingyen befejezte a táblázatot helyetted, amikor muszáj volt otthon maradni.

A kétéves kor, az már tényleg nem akkora macera, a bölcsibe járás akár jól is elsülhet. De ha nincs szerencsénk, még az ovi se. Én 15 hónap után mentem dolgozni, a lányom a nagyanyjával nem hisztizett reggelente, de oviba menéskor hónapokig, pedig az ovi jó, a csoport jó, és tényleg sokat fejlődött. De ha nem lenne nagyanyja, nem tudom ki hozná el időben bizonyos napokon, A betegségek irtózatos sokat kiszednek a családi kasszából, és bizony a legtöbb gyerek nem ússza meg enélkül a „közösséget”. Nem tudom, a beszélni épp csak tanulni kezdő másfél éves hogy érteti meg magát egy csoportban, ha fáj valamije? Amikor néha még itthon sem sikerül? És mekkora kiesés munkáltatónak-munkavállalónak a beteg gyerek, a stressz, a kapkodva végzett munka? Hány pályakezdő nem kap esélyt, aki jól helyettesíthetett volna hosszabb-rövidebb ideig a gyeses évek alatt?

Továbbá. Még a kétévesek is ritkán játszanak egymással a nagyobbacskákhoz hasonló módon, inkább egymás mellett játszanak. A Népszabadság egy korábbi cikke szintén kutatásra hivatkozott a másfél éves kori „közösségre érettségről”, a kutatók valószínűleg Ringató-foglalkozásokat és hasonlóakat láttak, ahol 1-2 évesek csoportja boldogan sikongatott és élvezte a programot. Naná, anyával vagy apával együtt, egy-két órára, egyszerre nem többen mint 5-7 gyerek. Sok kisgyerek viszont utálja a tömeget, és ez bizony sokszor az indokolatlan félelmek korszaka is.

Valószínűleg igaz, hogy:

• Sok év folyamatos gyes (4-5 év) után nehezebb elhelyezkedni. De. Környezetemben számos példa bizonyítja, hogy nem lehetetlen, elsősorban azok vannak reménytelen helyzetben, akik fogyatékos gyereket nevelnek, vagy gyerek nélkül is hátrányos helyzetűek. Vagy apa lelépett, segítség meg nincs.
• Néhány óra nagyobb társaságban, közösségben pozitív hatású lehet. De. A magyar munkahelyek legtöbbje 8(+) órás állást kínál, ehhez jöhet még napi két óra utazás, fürdetésre elég hazaérni? Sajnos nem.
• A magyar államháztartás sokat költ szociális kiadásokra. De. Nem az évi max. 97 ezer élveszületésre jutó havi 28 ezer/fő tornássza fel a számot.

És az is egészen biztos, hogy a társadalom hasznos polgárának első éveit kiszolgáló anya értéket teremt. Magának, másoknak. Ezt el nem ismerni -–nem a 28 ezerrel, vagy bármennyivel –súlyos hiba.

És még valami. Néhány szolgáltatás nem váltható pénzre, és néha nem vagyunk helyettesíthetőek. Nem lehet a csecsemő pelenkájába húszezrest dugni, hogy letudtuk a dolgot. Aki mégis így gondolja, remélem öreg és tehetetlen korában hasonló kiszolgálásban részesül majd. Őt fogják a meg nem született gyermekek ellátni. Mert bár gyereket szülni elsősorban nem pénzkérdés, valakinek-valakiknek előbb utóbb pénzbe kerül, az is, ha nem születnek meg.

Aki további számokat szeretne, ajánlom a Magyar Narancs és az Ingyenebéd oldalain Muraközy Balázs cikeit az államháztartásról, és az egyik korábbi Mancsból az Aprónép aprópénze c. írást is.

Hála és köszönet a KSH-nak és a Figyelőnetnek, valamint az Indexnek az összevadászott számokért (főleg ott találtam őket), és az Oriensnek a gondolatébresztésért.