Kedves Reni és Erzsike,
remélem jól emlékszem a nevetekre a sajtóból, mégse írhatom hogy Csorba Róbertné meg Csorba Csabáné, így valami hivatal címezget. Mostantól, sajnos, van valami közös bennünk. Február 23 a bánat és az emlékezés napja lesz, mindörökké.
Tizenkét éve a mi életünk is eltörött, mint egy pohár, amikor egy semmilyen vasárnap délelőtt telefont kaptunk. Ugyanúgy rendőrökkel és falusi rokonokkal összejárt helyszín, a a döbbenet, és a kérdés, miért? Éppen ma tizenkét éve én is két koporsó mellett virrasztottam, azzal, hogy innét nincsen lejjebb. Épp huszonhét éves voltam, mint Robi, a gyerekem pedig éppen négy és fél éves most, mint kicsi Robi -volt.
Nincs magyarázat, nincs mentség, és nincs feloldozás. Nálunk soha nem lettek meg a tettesek, akik szinte nem is vittek semmit, nem kellett a tévé, a kicsi rádió, nem kellett semmi, a pénzt sem találták meg, azt a keveset, amit megtalálhattak volna, nem is túl nehezen. De ha meglettek volna a tettesek, akkor is maradt volna a híg undor - és nem támadt volna fel senki sem.
Valódi vagyok, valódi a történetem is. Én akkoriban letiltottam a médiát, a mai Meridien szálló helyén álló rendőrkapitányságon, amikor a harmadik újság már színtiszta valótlanságokat kezdett állítani, ezért nem hiszek a médián át való üzengetésben nagyon - de ha esetleg valaki mégis kinyomtatja ezt, és eljuttatja hozzátok, vállalom.
Nem mondom hogy tudnék segíteni, mert ember ilyenkor nem tud igazán segíteni - adhatunk gyerekruhát, mesekönyvet, bútort, pénzt, csak az elvesztett életet, azt nem adhatjuk vissza. Marad a hit, hogy az ártatlanul kivégzettek talpon mennek a mennyországba, nékik fényeskedjék örök világosság, nektek kívánok sok erőt és - idővel - Isten kegyelmét a túléléshez.
És talán egy napon leszünk elegen, hogy kimondhassuk, elég volt. Mindegy, milyen indítékból, embert ölni bűn volt, van, lesz. Mikor jön már el, hogy soha, senki nem veszíti el ártatlanul az életét egy másik ember, vagy másik emberek miatt.
