(tisztelet Szabó Magdának és Bódi Lászlónak)

Ülök a vonaton, harangozok a lábammal. Hova is megy ez a vonat? Nem is tudom, mikor ültem utoljára vonaton. És mikor volt a lábamon szandál. Pedig ez az én szandálom, lakodalomra vettük, aztán felmásztam benne a fára, aztán kinőttem. Pedig ez az én lábam. Ebben a szandálban.

A vonaton alig vannak, régimódi termeskocsi. Egyedül ülök, fejem fölött a kockás bőrönddel. Milyen kockás bőrönd, nem ezt dobtuk ki tíz éve? Ezek szerint nem. És hová megyek? Pedig valahol sejtem, hová megy a vonat, ismerős a táj. Csak rég láttam. Most a kanyar után jön a kiserdő….hű az áldóját, akkor le kéne szállni, megragadom a kockás bőröndöt, aztán már fékezünk is.

Az állomáson senki. Nem kéne, hogy várjon itt valaki? Szinte már láttam a nagyapám sovány kis alakját, ahogy a biciklijére támaszkodva vár, mint mindig, hogy elfuvarozza helyettem a csomagot. Miért nincs itt senki?

Mióta vagyok senki, hé?

Egy macska, szürke cirmos macska, a lábamnál. Na ácsi, a macskák nem beszélnek. Vagy mégis?

És én, én is senki vagyok?

Fekete macska. Mellette egy foltos. Egy teknőctarka.

Te jó ég, a Lenke macska. Téged ütött el a busz. És te fekete vártál ordítva  gyerekkoromban a konyhaablakban, már fel akartak jelenteni a szomszédok. A harmadik fekete, ha jól látom, az Első Macska, a Kormos, akit megsirattam, mikor megírták, hogy nincs többé. Négyévesen is tudtam, most már lehet akármi, de nincs olyan varázslat, hogy a Kormos még egyszer ott üljön és várjon rám a kertkapuban. Pedig most itt ül, a többivel együtt.

Más nem jött?

Nem jöhetett, hunyorog a szürke cirmos. Végig kell menni az úton, egyedül. De nekünk szabad kijárni. Mi elkísérhetünk. Na, fogd a bőröndöt. Segítünk ha kell.

Furcsa az út, ismerem, végigmentem rajta ezerszer, és mégsem jártam rajta soha. És mintha egyik fánál tél lenne, aztán nyár. Izzadok, nyelem a port, majd csúszom a jégen. És ha a fejemre süt a nap, akkor is nehezen találom az irányt, mert nincs árnyékom, se előttem, se mögöttem.

Az út mentén épületek, rajtuk kerek, hajóablakhoz hasonló ablakok. Mintha álomban járnék, odalépek az elsőhöz, benézek. Mintha távcsőbe, vagy régi kútba pillantanék.

Kicsi szoba, piros cserépkályha, sok ember. Ott fürdettek télen, hogy ne legyen rám hideg. Ahogy kilépek a kádból, borul az egész,  kiömlik a víz, megrémülök. Egész kicsi voltam még.

A következőben a Balaton, az éggel. Lebegés és rezgő víz. A következőben a sáros kert, nagyanyám húzza a vizet a kútból, kezemben locsoló, a lábamra csorog a víz a paradicsomok helyett, ahogy nagyapámnak viszem, emlékszem erre, azzal tettem el magamnak, hogy lesznek még nagy magasságok és nagy mélységek, de ilyen kerek nem lesz egyhamar a világ. Nem is lett.

Sorra jönnek az ablakok. Néha könnyű benézni rajtuk. Néha arra is nehéz rávennem magam, hogy bepillantsak. A bőrönd a kezemben mintha egyre nehezebb lenne. Aztán hirtelen furcsán könnyű lesz, a következő ablakig.

Kórházi ágy, apám megfejthetetlen utolsó pillantása. Vajon mit akart mondani? A kajütablakon furcsa, tükörírt felirat jelenik meg, kisilabizálom: „Ne félj. Majd jössz.”

A katedrális, aminek az üvegeit bámultam, amíg el nem szédültem. A tanárok arca, ahogy kiléptem végérvényesen az iskola kapuján. Lépcsők, amiken rohanok felfelé. Ravatalozó, nehéz illatú koszorúk, de a sírfelirat helyett megint a rejtélyes üzenet, ne féljek, majd jövök. Mitől, hová?

A vakablak, amit bámultam órákig, amíg végre a kezembe került a gyerekem. Anyám, ahogy a gyerekek fölé hajol.  Szép remények és füstbe szállt ábrándok, fent meg lent. Öreg szemek, fiatal szemek,  sírok és nevetek, fázom és melegem van, erős vagyok és elesett, fiatal, aztán nem olyan fiatal. És hiába hogy már nem is olyan nehéz a bőrönd, mégis alig vonszolom.

Mindenkinek ilyen nehéz a csomag?

Hajjaj, ingatják a fejüket a macskák. Van ám, aki akkorát vonszol magával, mint egy harckocsi. És nem ám mi kísérjük, hanem kergetik a farkasok, a pókok, a krokodilusok, és ordít, amikor benéz az ablakon. És nem ilyen szép lapos alföldi úton megy, hanem hegyen és szakadékban.

Igaz, van aki retiküllel jön, és végigtáncol az úton, bár….azért ő is elejtette azért kétszer a retikült, bele a sárba, de annyira tudta, hová igyekszik, hogy nehezen értette meg, hogy csak makulátlan táskával mehet odáig.

Mi van benne?

Hülye, mondja a foltos orrú macska szeretettel.

Az utolsó ablak rettentően homályos. Piszkos, és sötét van mögötte, alig látok. Dörzsölöm az üveget, még jó hogy rá nem köpök, mint gyerekkoromban víz híján. Vagy jégvirág is van ezen?

Két rémült, aggódó, összehúzott szempár van mögötte. Hiába kiabálok, nem jut át a hangom a vastag üvegen. A végén mást találok ki, automatikusan mozdul a kezem, tükörírással írja az ablakra: „ne féljetek. Majd jösztök.”

A kerek, összefirkált ablak mögül eltűnnek a szemek, repülőgépablakká változik, szinte érzem, ahogy a gép elrúgja magát a földtől, alattam a földek, a hegyek, a tavak, a tenger, a földrészek. Aztán semmi, csak a felhők meg a vakítóan kék ég. Na ja, minden felszálláskor megállapítottam, a felhők fölött mindig süt a nap, hogy aztán minden leszállás után elfelejtsem.

Egy kicsi ház kicsi kapuja előtt állok. A bőrönd eltűnt, az épületek is, a kerek ablakokkal. Nem nézek többet a múlt kútjába, én magam vagyok ott.

Megérkeztél – mondja a hallgatag szürke macska. Hát persze, te laktál itt utoljára, szürke cirmos, te élted túl csak az itt  élők közül egyedül azt a hajdani éjszakát. Aztán egyszercsak nyom nélkül eltűntél te is. Átfestették a kaput, kivágták a szőlőt, széthordták a bútorokat. De most itt áll a kapu, nincs hupizöldre festve, előtte ott bólogatnak a meggyfák.

Ne félj – ismétli a szürke macska. Menj be. Nincs a kapu mögött garázs, orvosi rendelő, betonozott udvar. Lépj be. De én csak tovább tétovázom. Bár sejtem, nincs mitől félnem, a kapu mögött a kert a rózsákkal, amikről hajdan azt hittem, az égig érnek, a bejárat, bent az asztal, körülötte mindenki, akinek lennie kell. Akik várnak. Ne féljek, majd jövök.

Na várj, mutatok valamit, mondja Kamilla, a vén barna macska, végigkísért hatéves koromtól húszas éveimig. Gyere csak utánam.

Belépünk a kapun, hátraballagunk a kertbe, el a hólyagmeggy, a nagylevelű torma, a diófa meg a málnabokrok előtt. Egyszerre virít a hóvirág, a nárcisz, a rózsa meg az őszirózsa. A Nagygöncöl a szokott helyén, ferdén a kerti budi fölött. A kerítésnél hullámzik a másik oldalon a kukorica. Na, ezt láttam eleget, és?

Lépj át, hajtsd szét, leheli a macska. Emlékszel még, mit gondoltál, mi lehet mögötte?

Hát persze, az ember ötévesen még könnyedén képzeli, hogy a vastag, húsos, sötétzöld szárakat széthajtva ott rejtőzik a tenger. De azért nem akarom rontani a macska kedvét, átlendülök a drótkerítésen, belépek az embermagasságú szárak közé, és odébb billentek párat. Épp csak hogy megcsillanjon a fövenyt nyaldosó hullámokon a napsugár.

És akik…még nem jöttek?

Ott vannak, a túlparton, bólogat a macska rejtélyes szfinxmosollyal. Szinte hallom, ahogy katt-katt, helyére zökken a világegyetem. Visszamegyek a kerti ösvényen, és belépek a bejáratot a külvilágtól elzáró függönyön. Köszörülöm a torkom, mit is mondjak, elvégre ismerek én itt mindenkit, csak azt a kis fura arcú figurát nem ott középen. Aztán a furaarcú feláll, és mégiscsak ő szólal meg először.

Tessék, itt a helyed, Isten hozott – mutatja a széket, amin eddig üldögélt. Ja, bocsánat, elfelejtettem bemutatkozni. Én vagyok az őrangyalod, de most nincs rám egyelőre szükség. Amíg nem jut az eszedbe, hogy megint átússz a tengeren.

Ki van ott, ki van ott
Ki kopog, ki kopog
Ki van ott, ki van ott
Te ki lehetsz és én ki vagyok

Ahogy nyílik a kapu
Egyre zavarosabb
Összefolynak a napok
Ki vagyok én és Te ki vagy
Ahogy jönnek a szavak
Közelednek felém
Meg se hallom a hangod
Ez az arc már nem az enyém
Oda nem jöhetsz velem
Ahová indulok
Elkísérnek a hegyek
Velem jönnek a csillagok
Ahogy nyílik a kapu
Egyre nagyobb a csend
Jönnek városok, nevek
és közben mindig valaki megy
Olyan vagy mint az álom
Olyan vagy mint a föld
Egyiket se kívánom
Megszült engem és összetört
Barátaim ott messze távol
Integetnek felém
Szerelmeim fenn az égben
Ki voltál és ki voltam én

Tegnap láttam az eget
Ragyogott fenn a Nap
Holnap ott leszek Veled
Ez lesz az utolsó pillanat.