Na jó, jöhet tízezer. Száz. Egymillió. Öt. Annyi még a kaparóson is lehet. Annál többet nem.
Mert ugye. Ha megtartom, akkor retteghetek, hogy kizsarolják, ellopják, betörnek rendesen vagy elektronikusan, megjelenne egy rakás fenyegetés az életemben. Tudom, húsz forintért is levágott füleket szállítanak, de háromszázmillióért egész biztos.
Ha elajándékozom, elosztogatom, akkor meg más miatt lesz egy halom halálos ellenségem. Miért nem neki. Ha neki, miért csak annyit. Annak meg minek adtam. Hooogyisne, ne arra adakozzá, erre, pajtikám? Nem adsz örökbe vagy kölcsön kétmillát? Örök harag.
Na nem.
Volt egyszer egy munkahelyem, állandóan siránkoztunk, hogy nem megy jól a dolog, ezzel-azzal-amazzal bezzeg de jól fel lehetne futtatni. Közben más szempontból érdekes, tanulságos, mulatságos játszótér volt sokaknak, szerettem ott dolgozni, könnyek közt távoztam, igaz, saját döntésem alapján.
Egyszer belegondoltam, mi volna, ha ez az iparág megtáltosodott volna, és dö la lé, ahogy a művelt francia mondja. Hát…..sokan mozogtak körülötte, sokukra a kecskémet sem bíztam volna, tartok tőle, elindult volna a fúrás-faragás, hízelgés és fenyegetés. A végén még a Dunában találtuk volna magunkat páran, valami jó nehézzel a lábunkra kötve.
Persze, a fene akar nyomorogni. Találtam a múltkor pár ezrest az utcán, hát örültem mint majom a farkának (persze eszembe jutott, hogy átkozódhat most, aki elvesztette, de hát kit keressek egy közforgalmú kocsiút közepén?). Pármilla mindig jól jönne, csak úgy csendben, stikában, hogy senki se tudjon róla, épp csak annyi, hogy mindig legyen szabadságom bármire igent vagy nemet mondani, ne kényszerüljek nekem nem tetsző helyzetbe anyagi okok miatt. Feltűnő, luxusyachtos gazdagságra, és az ezt kísérő gyanakvásra, szögesdrótra és testőrökre viszont sosem vágytam.
Bár tudnám a szép szerény, irigységet még ki nem váltó bőség titkát. Vagy ilyen nincs, hiába keresem?
