Néha egészen döbbeneteseket lehet olvasni amúgy kitűnő szakmaiságú, jól informált, elsősorban gazdasági témákkal foglalkozó oldalakon is. Mintha a cikkírók, vagy neadjisten a forrás tanulmány szerzői a leírtakat egyszer sem olvasták volna el publikálás előtt, vagy…..hát nem is tudom. Mostanában tudom, hogy relativizálunk sok-sok évszázadok óta azért meg nem kérdőjelezett értéket is, na de ennyire….

Szóval nézzünk csak a sorok mögé. Eztet írja az amúgy kitűnő HR Portal, egy nemrég elkészült IBM tanulmányra hivatkozva, amely a munkahelyhez kapcsolódó mobilitással is foglalkozik, kiemelve, hogy a magyarok mennyire “alulteljesítenek” e téren (forrás: http://www.hrportal.hu/hr/mobilitas-hianya-roghoz-kotnek-a-szoros-kapcsolatok-20090630.html):


“Megvizsgálták azt is, hogy milyen tényezők befolyásolják a költözési hajlandóságot, és úgy találták, hogy a magyarokat leginkább a lakhelyükhöz való érzelmi kötődésük akadályozza meg ebben. A szakértők szerint ezen attitűd megváltoztatását már az óvodában, iskolában el kellene kezdeni. Az Egyesült Államokban például már ennek kultúrája van, már az iskolában arra tanítják őket, hogy ne alakítsanak ki szoros kapcsolatot társaikkal, a munkahelyen pedig mindig más-más közösségben dolgoznak egy-egy projekten.”

Pfű. Hát az eszem megáll.Hogy miért akarják ezt tenni velünk, az persze érthető. Az ide-oda taszigált, senkihez, semmihez nem igazán kötődő gyökértelen emberek viszonylag könnyen kaphatóak, könnyen lesznek függővé, jól alakíthatóak, csúnyán fogalmazva könnyebben lesznek szolgák – a szolgákkal dolgoztató szervezetek ezt elég jól tudják a középkor óta, az összetartó közösségek pedig mindenféle hatalomnak az útjában állottak mióta világ a világ. Mindenki tudja azt is, hogy a nyugat-európai bordélyokban általában volt állami gondozott, vagy széthullott, nem működő, szegény családok lányai találhatóak, az összetartó családokból jött vagy kiterjedt baráti kapcsolati hálóval rendelkező fiatal nőket veszélyes lenne elrabolni, nehéz ostoba ígéretekkel felültetni, és bizony az igazságszolgáltatás mellett az érintett közösség, hozzátartozó bosszúja sem elképzelhetetlen. Lájtosabb verzióban hasonlót tükröz a jelenség, hogy a messziről jött vezető könnyebben hoz döntést leépítésről, fizetéscsökkentésről, bezárásról, környezetszennyezésről, mint akinek az adott közösséghez valami köze van. De ezeket afféle maffiamódszereknek tartottuk, nem pedig egy jól menő, tudással és innovációval kiemelkedő nagyvállalat szemléletének. Hová jutottunk?

Ismerem az IBM magyarországi vezetőjét, nehezen tudom elképzelni róla és társairól, hogy Orwell Szép új világához hasonló módszereket propagáljanak, pedig az idézett szöveg nagyjából ide visz. Illetve ismerős a dolog a kommunizmusból – a gyerek minél kevesebb időt töltsön a családdal, féléves korától neveljék állami intézmények, járjon minél több „mozgalmi”, lehetőleg minél katonaibb szellemű foglalkozásra, valódi barátságok helyett álideológián alapuló alkalmi társulások tagjai legyen, amit lehetőleg ideológiailag megbízható, kifelé lánglelkűnek tűnő, valójában végletekig cinikus, esetleg korrupt vezetők irányítanak. A Párt szolgálatában lehessünk ide-oda vezényelhetőek, építsük Sztálinvárost, Leninvárost, tudomisén. Broáf.

Mindez üzlet is. Ha nem magunk gondozzuk gyermekeinket vagy idős családtagjainkat, akkor a dolog piaccá válik, pénzért kapható szolgáltatásokkal. Amik persze nagyszerű, hogy vannak, de azért….noshát vannak különbségek. A legkiválóbb efféle szolgáltatók közt sok a nonprofit, elhivatott ember és szervezet, ezeket ajánlatos mindenféle szabályozókkal megfojtani, és bolondokként aposztrofálni, elvégre rontják az üzletet. De az efféle üzleti érdeket kikiáltani nyilvánosan kitűzött, társadalmilag elérendő célnak azért egy kicsit cinikus.

Három éve Karintiában jártunk, a Millstatti-tó menti egyik kisvárosban. A helyi templomba is benéztünk, és körülnéztünk a falucska régi temetőjében is, ami a középkori hagyományok szerint vette körül a templomot. Vannak sírok az 1500-as évektől, ha jól emlékszem. A köveken a nevek nagy arányban egyeznek meg azokkal a nevekkel, amelyek a turisztikával kiemelten foglalkozó csodaszép kisváros elegáns kisebb-nagyobb hoteleinek, éttermeinek, panzióinak homlokzatán díszelegnek. Nem véletlenül, a mai tulajdonosok ezeknek a középkorban idetelepült családoknak a leszármazottai. A város él és virul, és semmi baja, láthatóan nem tett rosszat neki, hogy nincs benne mecset, bevándorló-integrációs központ és munkásszállás a messziről jöttek számára, és hogy lakói sem vándoroltak tömegesen sem Új-Zélandra, sem New Hampshire-be, se nem költöztek Bécsbe vagy Salzburgba. A város természetesen ragyogó tiszta, van helyi utazási-turisztikai központ, falunap, lokálpatrióta tűzoltóegyesület, nonprofit kultúr-és sportélet, a városka honlapjához képest pedig vidéki városaink hazai oldalai a fasorban sem voltak pár éve. A helyi közösség pedig valószínűleg szurokba mártogatva seprűzné ki azt a városból, aki azt akarná kötelezővé tenni az iskolában, hogy tiltandó, hogy  a diákok „túl szoros”baráti kapcsolatokat alakítsanak ki egymással.

A mobilitással mint olyannak alapszinten semmi bajom. Főleg a fiatalokat biztatnám, hogy végezzenek tanulmányokat külföldön, dolgozzanak pár évet az övékénél gyökeresen eltérő kultúrában és körülmények közt, hasznukra fog válni. De tiszteljék az ottani szokásokat, és merjenek, ne felejtsenek el közben angolok, franciák, magyarok, ghánaiak lenni. Nem szégyen, nem titkolnivaló, nem lesznek attól értékesebbek, hogy igazán sehova sem tartoznak. Ne egyék meg ezt a maszlagot. Ne felejtsék el se a szüleiket, sem a gyerekkori barátaikat, és könyörgöm, ne nézzék le őket.

Az IBM „szakértőinél” többre tartom Charles Handyt, aki a mikroközösségek erejéről ír többek közt a méltán elhíresült Üres esőkabát című könyben (kitűnő, ajánlom mindenkinek). Charles Handy jó néhány olyasmit kérdőjelez meg, ami ma sok helyen „önmagában való érték” – hatékonyság, pénz, karrier.  Érdemes végiggondolni, legalább életünkben egyszer, hogy valójában MI mit tartunk fontosnak. Nem a szomszéd, az óvó néni, a főnökünk, vagy a meg nem nevezett „szakértők”.

Amúgy maga a feltételezés is marhaság. Gyerekkori, mai is velem szoros kapcsolatban lévő barátaim egy része igen messzire él jelenleg tőlem. Általános iskolában megismert gyerekkori legkedvesebb barátnőm legalább tíz éve él Franciaországban, az ok egyszerre szakmai és magánéleti (Magyarországon aligha művelhető nemzetközi tudományág valamint egy francia férj), isten bizony, soha nem tartotta őt vissza egyetlen gyerekkori barát sem. Pedig szinte mind megvan – többen jártunk nála már vendégségben, ő is nálunk, követjük egymás életét, ahogyan a Helsinkiben élő másik társnőnkét is. Feltalálták a telefont, a mailt, a wiwet, a repülőgépet, az autót, néha azt kell mondanom a telepátiát is. Aki menni akar, az megy, aki pedig nem akar menni, annak nem feltétlenül az lenne a kötelessége, hogy  falusi házát városi huszonnyolc négyzetméteres albérletre cserélje, hanem esetleg az is járható út, hogy a hely, amihez ragaszkodnak, kitalálja lakói segítségével önmagát.

Az egyik, mára felkapott fürdőhely története állítólag egyetlen emberrel kezdődött, aki egy hét alatt végigkaszálta az egész falu elhanyagolt zöldterületét. Aztán pályázati pénzt szerzett, kitalálta a települést, használta a gyógyvíz adta lehetőséget (víz máshol is van, és semmit nem bírnak kezdeni vele), és rávette a többieket, hogy kaszáljanak, meszeljenek, virágosítsanak, termeljenek, vendégfogadjanak, éljenek a vegetálás helyett. A pasas és a faluja sikerrel járt. Aki tehát menne, az menjen, aki maradna, az akár maradhat is. Eredményesen. De semmiképpen ne hagyja, hogy akarata ellenére taszigálják ide-oda. Még ha azt a méltóságos szakértelem vagy a hatékonyság és haladás nevében is tennék. A családunk, barátaink pedig érték. Kérem, ne adják oda üveggyöngyökért.