Jajj istenkém. Olvasgatom itt a nagytiszteletű mások blogjait a hétvége etc történéseiről, többek közt valaki rálinkelt az Amőba honlapjára, ahol nagyjából az van hogy HÜJE NÉP, és hogy a versenzző egészségpéntárakat se érti a hüje nép, pedig milyen jó lesz az.
Na most már nem állom meg, szakmázok kicsit, kockáztatva a lebukást, mivel a szakmámat tán ha tucatnyian-féltucatnyian űzik a nem túl nagyszámú efféle cég kötelékében.
Szóval mért nem jó. Vagy mért nem úgy. Mondjunk mesét.
Hol volt hol nem volt, volt egy marhanagy szolgáltató, úgy hítták hogy Matáv, és ő volt a távközlési szolgáltató, monopóliumhelyzetben, állami tulajdonban (egy darabig legalábbis), és volt vele mindenféle baj. Volt ott minden – hiánygazdálkodás (emlékszenek még hány évet vártunk egy vonalra?), korrupció (és hogy értük el hogy legyen mégis?), minőségi problémák (leemeltük a kagylót és vártunk a vonalra – emlékszik még valaki?), pofátlan és arrogáns ügyintézés, pazarló létszámok meg minden ilyesmi.
Az egészségüggyel szemben viszont nem volt muszáj telefonálni (vagy csak ritkán), aki nem szerette a Matávot az nem használta, már ha megtehette. A baj az volt, hogy egyre inkább kellett volna valami normális szolgáltató.
Jött a zseniális ötlet. Privatizáljuk a Matávot! Meg: teremtsünk versenyt!
Az elsővel most annyira nem foglalkoznék, legfeljebb megjegyezném hogy a cég bizony nem került rövid időn belül többségi magántulajdonba, és épp ezért nem is javult ugrásszerűen a helyzet. Engem most a másik része érdekelt az ötletparádénak, hogy csináljunk versenyt.
A versenycsinálás az állami ötletgazdák szerint valami gyanúsan ismerős dolog volt, ha nézem most mit akarnak az egészsgüggyel. Kevesebb ágazati szereplővel kellett küzdeni, meg a nyilvánosság se volt akkora, szóval szépen feldarabolták a Matávot, és az ilyen-olyan diribdarabokat kiárusították ennek-annak, főleg külföldi konzorciumoknak. A legpocsékabb körzetek (ritkán lakott területek kevésbé fizetőképes közönséggel) nagyjából a Matáv nyakán maradtak.
Az elemzők meg huhogtak. Hogy kicsiká ám ezek a körzetek ahhoz hogy rentábilis legyen a dolog, meg aztán hálózatot fejleszteni se két fillér, a fizetőképes kereslet meg korlátozott, jókora konszolidáció lesz ebből (ahogy lett a modellként szolgáló országban is, talán skandináv vagy finn példát vettek az ötletgazdák), esetleg üzleti meg nem térülés meg ilyenek.
Eltelt tizenvalahány év. Már elég jól látjuk, mi történt. Megtörtént a konszolidáció, a kisebbek szépen felvásárolták egymást a korlátozott vásárlóerejű kis területeken, fejlesztés történt, de fene egyenetlenül, a fogyasztónak meg akkor kezdett kissé jobb lenni, amikor konkurrenciaként megjelent a mobil, a hatóság meg elkezdett rendet vágni a tarifákban, az egymás közti kereskedelmi megállapodásokban, az alternatív szolgáltatók beengedésénél meg efféle. Nem utolsósorban a fogyasztóvédelemben.
A legnagyobb szereplő, bár mindenki látja, hogy nem ott volt a legnagyobb hatékonyság, a legjobb szolgáltatásminőség stb, röhögött a markába. Vett valaki akkoriban HTCC, Monortel vagy tudomisén mi részvényt ami folyamatosan emelkedett? Frászt. A Matáv üzleti mutatói messze meghaladták a „versenytársakét” miközben a szolgáltatása messze nem volt a legjobb. De mivel volt nála ez-az ami másoknál nem (pl alaphálózat vagy szinte az összes budapesti üzleti előfizető), ezért mégiscsak nem volt rossz helyzetben. És különben is, nagy úr a megszokás errefelé. Az OTP sem azért volt egy időben a legnyereségesebb vagy a legnagyobb lakossági bank mert az ő szolgáltatása volt a legjobb.
Kimondhatjuk – ez a „versenyteremtés” nem érte el a célját. Akkor lett verseny, akkor lettek jobbak a szolgáltatások és alacsonyabbak az árak, amikor a Matávot és a területén létrejött kis monopóliumokat (akik nagy része így is életképtelen volt) elkezdte szorongatni a modern technológia (a mobiltelefóniától a Skype-ig) na meg az Európai Bizottság mind keményebb szabályozása. Addig nem.
Hol itt az analógia? Vezetékes szolgáltatást, ahogyan egészségügyi szolgáltatást, jellemzően a lakó-vagy munkahelye közelében vesz igénybe az ember (halkan jegyzem meg, hogy ebben az országban legalább annyian nem a bejelentett lakhelyükön laknak ilyen-olyan okból, mint amennyien igen, tehát a területi felosztás már ezért is bődületes marhaságnak tűnik), szóval a miskolci lakost sajnos nem vigasztalja, hogy Győrben bezzeg mecsoda modern szemészetet adtak át a minap. Ugyanúgy ahogy az Invitel előfizetői csak akkor lettek érdekeltté abban, hogy megtudják, mit kínál a T-Com vagy akár a Tele2, amikor a hatóság erőnek erejével kényszerítette ki a hálózatok megosztottságát.
A verseny már csak ezért is korlátozott, igaz, a tervezhető dolgoknál (szülés, gerincműtét) azért lehetett keresztbe-kasul körbenézni az országban, hol jobb, ha valaki hozzáfért a megfelelő információhoz. De könyörgöm, ha a pénztár elkezd „irányított betegutakat” szervezgetni, akkor ennek a megnyomorított versenynek is vége lesz. Azt már mégse nevezzük versenynek, ha pénztárt kell váltanom rendszeresen ahhoz, hogy a nem megfelelő „szolgáltató” (orvos, kórház stb) ne röhögjön a pofámba azzal, ha nem tetszik az ellátás, akkor is ide kötelező jönni. Kíváncsi vagyok, hányan mennének ahhoz az autós biztosítást kínáló céghez, aki csak néhány műhellyel állna szerződésben megyénként – egyébként a gyakorlatban az Allianz jóformán egyetlen (a neve és a tőkeereje mellett) és legnagyobb érve a kiterjedt fiókhálózata és a kiterjedt partneri hálózata a kötelező biztosítások piacán.
Márpedig az egészségügyben ez van – ma még lehet menni Békéscsabáról szülni Miskolcra, holnap már ezt se? Miközben nemzeti kockázatközösségről és általánosan kiterjedt jogosultságról papolnak. Ennél még az átlag utazási biztosítás is jobb – nem láttam még olyat, amely mondjuk csak Spanyolországra érvényes Európán belül, olyat meg pláne nem, ami mondjuk csak Madridra, pedig bizony a járulékokhoz képest (egy normál fizetést alapul véve) az ára általában olcsóbb.
Szóval, vissza távközléshez. Ott az az elv, hogy a hálózatok tulajdonosai az egyenlő elbánás elve alapján minden velük szerződőnek ugyanazokat a feltételeket kínálják, ha ugyanazt a szolgáltatást kérik tőlük. Egészségügyre vetítve: minden pénztárnak egyenlő feltételeket kell kínálnia a kórházaknak: gerincműtét ennyi, vesekőzúzás meg annyi. A pénztár meg a szolgáltatók közt ugyan válogathat, de a kezét megköti a területi elv (ahonnan valószínűleg a legtöbb beteg származik majd) meg aztán valódi versenyt és viszonylag költségalapú (tényleg, előírná ezt valaki?) árakat elképzelve a vesekőzúzás elvileg nem kerülhet sokkal többe Budapesten, mint Szolnokon vagy Nyíregyházán. Akkor mivel versenyzünk? Mi is van a pénztár kezében? Mert a távközlési szolgáltató még tud kínálni ezt-azt a saját hatáskörében (elsősorban minőséget, ne feledjük, távközlésben a legtöbbnek ott a kezében az infrastruktúra és az ezt működtető humántőke is), de egy pénztár? Kisorsol néhány wellnessnyereményt? Jobban öltözött ügynököket alkalmaz? Egyáltalán érdeke, hogy több vagy kevesebb ügyfele legyen?
Van még egy analógia. A távközlési ipar Európában jól ismeri az egyetemes szolgálatás fogalmát. Ez bizony azt jelenti, hogy azoknak is nyújtani kell bizonyos alapszolgáltatásokat akik kevésbé fizetőképesek, vagy valamiért nem éri meg számukra szolgáltatni (mert pl egy tanyán laknak, minden hálózattól távol). A vonatkozó költségeket vagy maga a szolgáltató állja (mert bizonyíthatóan nem származik jelentős vesztesége ebből) vagy egy központi alap, amit az állam vagy a szolgáltatók közössége finanszíroz.
A nemzeti szolidaritáson alapuló TB-rendszerben és kisebb részben szabadpiaci elvek mentén szerveződő egészségügyben a dolgok kb. 30%-a „egyetemes szolgáltatás” (sürgősségi ellátás, gyerekgondozás, terhességi ellátás etc), a többi biztosítási jogviszonyon alapulna (mivel köze nincs egymáshoz annak, hogy ki fizet és mennyi járulékot, és ki miféle szolgáltatást vesz igénybe mennyiért), a többi pedig szabadpiaci áru (egyágyas szoba, plasztikai műtét, és minden amit a TB jelenleg nem finanszíroz), itt rögtön meg is jelenik az igazi verseny (fogászat, nőgyógyászat, plasztikai sebészet), aminek csak a viszonylag alacsony fizetőképes kereslet szab határt.
Tehát mi a redváért is éri meg a magántőkének ebbe belefeccölni és valódi versenyt generálni? Még a lényegesen tisztább távközlési piacon is sokat lehet rontani rossz szabályozással és túl sok kötelezettséggel, míg magas költségekkel és alacsony fizetőképes kereslettel bíró helyeken még maga a piac se alakul ki.
Meg aztán. Miben lehet versenyezni. Árral, minőséggel, meg elérhetőséggel.
Árral most ugye nem. Van a pontszám meg a teljesítménykorlát, ez mindenütt ugyanannyi, ha nem váltja el egyedi, költségalapú ár, akkor azzal nem.
Elérhetőséggel. Most igen. Feltéve ha Budapesten laksz, ha könnyebben bekerülsz valahová, mondjuk feleakkora a sor a V. kerületi laborban mint a X. kerületiben (valós példa) akkor oda fogsz menni. Vidéken meg nem. Más szektorban: ismét az OTP meg az Allianz vagy a Shell a példa, nem a legolcsóbb, nem a legjobb, de legvalószínűbbben az fog elsőnek szembejönni.
Minőséggel. Most mondok eretnekséget. Mivel az ár nem minőségtükröző (fogyasztó felé elvileg ingyen van, TB felől meg egyforma), akkor egy módon lehet a minőségi különbséget megfizettetni. Eltalálták, ötös. Ez a hálapénz, uraim és hölgyeim, és nem azért nehéz kiirtani, mert HÜJE A NÉP meg KORRUPT AZ ORVOS, hanem ezért. Ahol a dolgot önköltségen és magánrendelésen volt jobb elintézni (lásd fogorvos vagy a TB által nem térített plasztikai sebészet) ott a műfaj átvonult a szabadpiacra, már ami a fizetőképes keresletet illeti, ahol meg képtelenség költségalapú árat fizettetni a már jól megjárulékoltatott pácienssel (pl gerincműtét) ott maradt a hálapénz.
Szóval kedves hölgyeim és uraim. Mi a retekkel fognak ezek a pénztárak versenyezni? Árral? Frászparipát, marad a "szolidaritási alapú" járulék, köszönő viszonyban sem a leszállított szolgáltatással. Ha a kórházak árai valódi árak lesznek, akkor lesz ott egy kis mozgástér, de ezt egyelőre erősen kétlem. Elérhetőséggel? Már amennyire az igen/nem effélét jelent, tehát hogy van-e partnere Miskolcon mondjuk vagy nem. Mert ha van, akkor az lesz az ésszerű hogy jóformán minden "szolgáltatóval" (kórház, rendelő) legyen (a szakosítások miatt főleg) vagy eggyel sem. Ha viszont eggyel sem sok területen, akkor mivel is akar több tagot toborozni, meg minek is. Minőséggel? Ha kötelező, irányított betegút van, akkor nem mindegy a minőség? Legalábbis az első időkben. Sőt, randábbat is mondok - megegyezhet az összes pénztár, hogy minőséggel nem versenyeztetünk, mert az bizony normális viszonyok közt pénzbe kerül, és a magas minőséget nyújtók (lévén hogy fejkvótát nem fognak érte pluszban kapni, viszont odaszalad a legtöbb valódi ellátást igénylő ügyfél) bizony könnyen mínuszba lavírozhatják magukat.
Tehát. Versenyző pénztárak? Leülhetsz, egyes. Legalábis nem efféle feltételekkel.
És még egyszer ajánlom az okosok figyelmébe a távközlést, mint a talán legjobban szabályozott ágazatot Európában. Meg a magyar fejlődéstörténetet, hogy hova vezetett, amikor a tervezetek alkotói alapvető adottságokat és viselkedési sémákat nem vettek figyelembe
Van egy nagy különbség ugyanis. Ha nincs telefonom vagy előnytelen a szerződésem, abba ritkán halok bele. Elrontott egészségügyi rendszereknek viszont valószínűleg több lesz a kárvallottja, mint a haszonélvezője. Tessék elővenni a mostanában oly sokat emlegetett józan észt és a soha nem emlegetett lelkiismeretet és a szintén soha nem emlegetett szakmai alázatot.
Bármilyen színben és bármelyik oldalon. Mert a probléma létezik, változtatni kell, ezt én bizony sosem vitattam. A mostani ötletparádé azonban, ahogyan e sorok is alátámasztják, meglehetősen ellenemre van. A józan ész és a piaci mechanizmusok és egyes nem-piaci externáliák ismeretében, bizony.
