Ismét felbukkant számos lapban (Narancs, HVG, online cuccok) az a téma is, amely már hetekkel ezelőtt kiverte nálam a biztosítékot. Ez a téma pedig a szabad iskolaválasztás témája. Hogy szüntessük má meg, mert hogy ettől van szegregáció, és egyáltalán rossz ez az egész. Vagy mégse.
Kevés olyan témát láttam, amelyre az úgynevezett „szakma” esetleg a „szakpolitika” képviselői ennyire zengzetes hülyeségeket bírtak volna összefogalmazni. Pró, kontra, és egyáltalán.
Leginkább politikusként, vagy valami általam nem ismert elméleti elefántcsonttorony magasságaiból, amit errefelé sokszor szakmai műhelynek is neveznek. Talán a HVG e heti cikke mutatott be néhány valóban alaposan körbejárt felvetést, a többiek megmaradtak az elméletnél, vagy hozzám hasonlóan, legfeljebb összeszedettebben reagáltak igen indulatosan, mint pl a régebben narancsos színekben is feltűnt Seres László a Hírszerzőn.
Kérlek, engedjétek meg hogy mezei közgazdászként és szülőként, egy 36 évig aktív pedagógus gyermekeként hozzászóljak, szigorúan nemtudományos alapon a megfigyelés oldaláról, mert esettanulmányt viszont tudnék szállítani bőven.
Egy. Erre leginkább a példa a fővárosi általánosokból középiskolába kerülők aránya, ahol nem fizikai jellemzők (távolság, költség) döntötték el, melyik gyerek bír gimnáziumba (és milyenbe) járni. A nyolcvanas években ezen a szinten, főleg a fővárosban, nem a pénz döntött. Ha „kiejtjük” a tanulást kifejezetten ellenző háttérrel rendelkező gyerekeket, akkor még mindig marad egy jókora tömeg, akikről pontosan lehetett tudni, hogy hová tudnak bekerülni, vagy milyen erőfeszítések árán tudnak bennmaradni.
Az esettanulmány alanya volt osztálytársam ez esetben, nevezzük Zsuzsinak. Betanított munkás apával, takarítőnő anyával, egy WC nélküli omladozó lakásban a „nyócker” közepén. Zsuzsi a közismerten gyenge általános iskola sztárja, színjeles és ambíciózus, be is kerül a kétsarokkal odébb lévő elitgimnáziumba. Ugyanis az kedves elméleti szakemberek megállapításaival ellentétben a felvételi beszélgetéskor az iskola pedagógusai fütyülnek a tőmondatokban beszélő, munkásruhás Kálmánra, az írni-olvasni éppenhogy tudó Olgára, aki őket érdekli, az Zsuzsi, illetve a szülőkből annyi, hagyják-e a gyereket majd tanulni, és veszélyeztetett-e. Nem volt az.
Zsuzsi két évig küzd az állandó frusztrációval, hogy a hozott színjeles ellenére felküzdje magát azon szerencsések szintjére, akik már az általánosban is oda jártak, és esetleg otthon hegyekben áll otthon a könyv, nem kell mindent könyvtárból-kölcsönből szerezni. Valóban nem minden osztálytárs hajlandó elmenni hozzá (aztán szerencséjükre azon utolsók egyike lehetnek, akik még Állam bácsi kegyeiből kaphatnak összkomfortos panelt a nyolcvanas évek közepén), baj van a ruházkodással, iskolán kívüli különfoglalkozásokkal. De túléli, jelessel végzi az akkor még ingyenes közgazdasági egyetemet, dacára annak, hogy legnagyobb támogatója, édesanyja másodévben váratlanul meghal. A mai struktúrában elgondolkodom, végig tudta volna-e járni Zsuzsi az egyetemet. Sanda gyanúm, hogy nem.
Ma kétszintes háza van, egyszem gyerekének futópadja, 25 négyzetméteres szobája, logopédusa, könyvtára van, évente járnak külföldre nyaralni. Azóta apját is elvesztette, gyermeke apjától elvált, tehát maradt az önerő. Azt a rohadt kirekesztő elitgimnáziumát neki, ugye.
Kettő.Ha összeáll tíz-tizenöt szülő alapítványi iskolát gründolni, akkor megint lehet mutogatni. Megint a szülő a rohadt kirekesztő, ugye. Más területeken miért lehet lábbal szavazni? Lábbal szavazunk a biztosítónál, ha magasak a díjak és van alacsonyabb. Lábbal szavazunk a fogorvosnál, ha már harmadszorra hullik ki ugyanaz a tömés. Lábbal szavazunk a kórházban is, amíg lehet – hasonló felszereltségű kórházak szülészetei közt miért az ordító különbség, hogy az egyik kong, a másikban meg tolonganak a folyosón is? Ha a másiknak nincs pénze buszjegyre, akkor járjak én is gyalog? A különbségek kiegyenlítésére hivatott eszközöket nem úgy hívják, hogy jövedelemadó meg képviseleti demokrácia? Miért is mutogatnak most ránk, értelmiségi szülőkre, hogy szeretnénk afféle esélyeket adni gyerekeinknek mint amilyeneket mi is kaptunk?
Három. Ma, éppen drága politikusaink aktív közreműködése mellett, kialakult egy negyvenszeres jövedelmi különbség a magyar társadalomban. Hogy ez nagy valószínűséggel káros, azt mindenki tudja, de egyetlen lépést nem tesznek ellene, sok esetben nehéz is lenne, végülis a Kommunista Párt nem került a magyar parlamentbe. A jelenséget a gyerekeken leverni – ezt végképp nem tudom, ki találta ki. Jó a gyereknek, ha a terepjárós milliomoscsemeték közé egy-két kirakatszegényt beteszünk, miközben sem a gyerekek, sem a szülők, sem a pedagógusok nem tudják, hogy lehetne a mindennapos frusztrációt kivédeni. Egy ötletem lenne – kis csoportban, egyéni foglalkozással. Ugyanez a kormány épp most favorizálja a negyvenes osztálylétszámokat, megaméretű iskolákban, amúgy ésszerű gazdaságossági szempontok mentén.
Négy. A gyerek a „leggyengébb ellenállás” - kedves kutatóinkon is azt az általános mentalitást érzem, hogy a könnyebbik feladat irányába nyomulnak. Adminisztratív rendelkezést lehet hozni gyorsabban, mint amennyi idő alatt ezt a hozzászólást megírom. Egy dologban biztosak lehetünk - ez esetben egyetlen gyerek matematikai tudása sem fog javulni, legfeljebb „kisimulnak” a statisztikák, megszűnik néhány rettenetes és sok kiváló színvonalat biztosító intézmény annak lenni, ami. És ez sajnos kevés.
Öt. Abba kéne hagyni a rövid távot. A látszatmegoldásokat meg a félbehagyottakat. Amikor a gyerekeinkről van szó, akkor sajna nem szívesen megyünk bele bizonytalan kísérletezésbe, és önfeláldozó, gyerek-feláldozó magatartást is kevesen leszünk hajlandóak tanúsítani. Véleményem szerint utóbbit nagyon helyesen. Ha nem így tennénk, mára már rég kihalt volna az emberiség.
Hat.Tessék végre minket is megkérdezni. Kijönni a pártból és a kutatóközpontból, be az iskolába, szülők közé, önkormányzatba, munkahelyre. Felmérni, gondolkodni, elemezni. Mert pofázni, ahogy itten látszik, azt én is tudok.
